Peter Cunliffe-Jones könyve azt tárja elénk, mi történik, ha valós és visszafordíthatatlan következményei lesznek egy-egy hamis állításnak, és mi kell például ahhoz, hogy egy álhír hatására az emberek felgyújtsanak egy templomot.

Mi a közös abban, hogy a Covid-járvány idején Iránban több százan meghaltak alkoholmérgezésben, hogy 2019-ben Nigéria dél-nyugati részén felgyújtottak egy templomot és hogy 2018-ban Etiópiában megöltek két kutatót, egy harmadikat pedig megcsonkítottak? A Fake News – What’s the harm? (Álhírek – Mi baj lehet belőlük?) című könyv szerint az, hogy mindegyik esetben tömegek hittek egy teljesen hamis információnak, ami alapján olyasmit cselekedtek, amivel visszavonhatatlan károkat okoztak.

Peter Cunliffe-Jones több mint 25 évig volt az AFP hírügynökség tudósítója Londontól Nigérián át Hong Kongig, 2012-ben pedig megalapította Afrika első tényellenőrző szervezetét, az Africa Checket. A szerző új könyvében az álhírek következményeit vizsgálja, az érdekli, hogy milyen károkat okozhatnak a hamis és félrevezető információk, és hogy mi kell egyáltalán ahhoz, hogy egy álhír például lincseléshez vezessen.

Cunliffe-Jones amellett érvel, hogy nem mindegy, „mennyire hamis” az állítás, vagyis mennyire hihető és mennyire illeszkedik az adott témáról kialakított ténybeli megértésünkhöz; ahogy az is lényeges, hogy kiket ér el az álhír: olyanokat, akiknek lehetőségében áll cselekedni és van is hozzá motivációjuk, vagy inkább egy kisebb és passzívabb hallgatóközönséget.

Emellett annak is hosszú oldalakat szentel, hogy felhívja a figyelmünket: bár az utóbbi években leginkább az interneten, különösen a közösségi médiában terjedő álhírekre fókuszálunk újságíróként, kutatóként és mezei hírfogyasztóként is,

A nyomtatott sajtóban, a televízióban, sőt politikusi körökben vagy akár kisebb, helyi közösségek személyes találkozóin terjedő félrevezető információk érvelése szerint ugyanolyan ártalmasak, ha nem ártalmasabbak, mint a virtuális térben burjánzó álhírek.

Állításának bizonyítására Cunliffe-Jones négy éven keresztül kutatta az álhírek természetét és következményeit. Egy 250 hamis állításból álló adatbázist hozott létre hat nagy fact-checking szervezet tényellenőrzéseire támaszkodva, az afrikai országokra fókuszálva. Bevallom, a könyv teoretikus dzsungelében néhol kissé nehézkesen igazodtam el, de a példákhoz elérve magával tudott ragadni a szöveg.

Érdeklődve olvastam például arról a 2019-es nigériai esetről, amikor egy helyi közösségben elterjedt az az álhír, hogy egy templomból eltűnt kisfiú holttestét az oltár alá rejtve találták meg, a bántalmazó pedig a lelkipásztor volt. Ez annyira felbőszítette a helyieket, hogy megrohamozták és felgyújtották a templomot. A rendőri kihallgatáson az elkövetők azt állították, az igaznak hitt hamis információ motiválta őket tettükben. Még tragikusabb példa az a 2018-ban Etiópiában történt eset, amikor kutatók vízmintát gyűjtöttek az ország egyik északi régiójában, és az a hír járta, hogy ahol a kutatók megjelentek, ott a gyerekek megbetegedtek és meghaltak. Ezért a dühös lakosság megölte a két kutatót, egy harmadik munkatársukat pedig megcsonkította. Az pedig az álhírek tömegeket érintő következményeit mutatja, hogy a Covid-járvány elején, 2020-ban, Iránban három hónap leforgása alatt több mint 700-an haltak meg és több mint ezren kerültek kórházba alkoholmérgezés miatt, elterjedt ugyanis, hogy a tiszta alkohol megelőzi a betegséget.

A szerző a példák vizsgálatán keresztül kidolgozott egy olyan modellt, ami állítása szerint segít felmérni egy-egy hamis állítás potenciálisan káros következményeit, ezzel támogathatja a kutatók és újságírók munkáját. Abban, hogy Cunliffe-Jones kérdéssora (érdemben hamis-e, kikhez ér el, azok képesek-e és akarnak-e cselekedni) valóban segíthet kiválasztani a temérdek ellenőrzésre váró állításból a potenciálisan károsakat, kételkedem kissé, hiszen igen nehéz előre látni egy-egy álhír útját. Néha mi is csodálkozunk a Lakmusznál, hogy egy-egy általunk vizsgált hamis állítás milyen karriert fut be később, néha pedig hiába érezzük, hogy ez majd széles körben elterjed, mégsem lesz igazunk. Azt már inkább látom Cunliffe-Jones modelljében, hogy hasznos lehet a káros álhírek jellemzőinek felrajzolásában, egyfajta sztenderd keretrendszert kínálva az ártalmas dezinformáció természetéről. De ez is csak azzal a megjegyzéssel tud működni, hogy az álhírek világában semmi sem univerzális.

Abban viszont igaza van a szerzőnek, hogy

arról, hogy az információs zavart nemcsak a félrevezető állítások idézik elő, hanem az is, ha valaki vagy valakik nem férnek hozzá pontos és tényszerű információkhoz, vagy elvesztik a bizalmat a hiteles hírforrásokban. De legfőképpen arról érdemes többet gondolkodnunk, hogy mit tehetünk ez ellen mi, újságírók.

Címlapi kép: SEBASTIEN BOZON/AFP