Az orbáni médiastratégiára példaként tekintenek a világ tekintélyelvű kormányai, bizonyos elemeit a német AfD is receptként használja. Felix Kartte, a demokratikus gyakorlatokat segítő digitális szabályozás előmozdításán dolgozó elemző szerint veszélyes a kiegyensúlyozottságra hivatkozva nem nevén nevezni az autokrata propagandát.

Magyarországra gyakran olyan országként hivatkoznak, ahol az állami dezinformáció aggodalomra ad okot. Mennyire egyedi ez Európában?

Magyarország egyfajta úttörő szerepet játszik, a világ tekintélyelvű kormányai példaképként tekintenek az Orbán-forgatókönyvre. A magyar kormány korán elkezdte szigorítani a médiumok ellenőrzését, de hamar kiderült, hogy ez csak a stratégia első része, amihez többek között a független médiumok megtámadása és álhírterjesztőkként történő megbélyegzése, valamint a közpénzforrások elzárása tartozott még. Ezt a receptet használja az AfD is Németországban: a közszolgálati médiumokat elfogultnak nevezik, mert át akarják venni felettük az irányítást, korlátozni akarják a szabad munkavégzésüket és a társadalmi hatásukat.

A stratégia második lépése ezek után a saját média-ökoszisztéma kiépítése, valóban álhíreket terjesztő médiumokkal, propagandisztikus vagy kifejezetten államközeli csatornákkal, amelyek újságoknak adják ki magukat. Ehhez jönnek az online tartalomgyártók, influenszerek tömegei. Ők magánembernek mutatják magukat, de nem mindig azok – például az Egyesült Államokban kiderült, hogy a választások idején egyes szereplőket a Kreml fizetett.

Az is hozzátartozik a problémához, hogy a tekintélyelvű propaganda üzeneteit a mainstream média gyakran úgy keretezi, mintha normális érvek lennének a politikai vitában. Ez az egyensúly és pártatlanság megteremtésére irányuló fontos újságírói reflexből fakad, azonban veszélyes is lehet, mert normalizálja és hatalomra segíti az autoriter erőket.

Felix Kartte az ‘Amikor a politikusok hazudnak – Hogyan harcoljunk az államilag támogatott dezinformációval szemben?’ című panelbeszélgetésen (Forrás: Political Capital)

A dezinformáció terjesztése nemcsak a hagyományos, hanem a közösségi médiában is problémát jelent. Hogyan járulnak hozzá a nagy közösségimédia-platformok a dezinformáció terjedéséhez?

A közösségimédia-platformok jó pár évvel ezelőtt lehetővé tették az autoriter gondolkodásmód felemelkedését világszerte. Ezt már a Brexit idején, a Cambridge Analytica-sztoriban is láttuk: az EU-ellenes szereplők nagyszabású adatgyűjtést végeztek a szavazók félrevezetése érdekében. Az olyan platformok, mint a Facebook vagy a Telegram, a szélsőjobboldali pártok, illetve egyes esetekben a szélsőbaloldali pártok fő eszközei voltak Európa-szerte. Németországban az AfD minden mérőszám alapján régóta a legsikeresebb politikai szereplő a közösségi médiában. Tehát igen,

Az olyan platformok, mint a Facebook, az X vagy a TikTok, hatékonyan moderálják a káros tartalmakat?

Nem hiszem. Az értékelés azért nehéz, mert kevés az információnk, így azt sem lehet kizárni, hogy a háttérben megakadályoztak sokkal rosszabb dolgokat annál, ami végül bekövetkezett. De mindazok alapján, amit az elmúlt 8 év során láttam, szerintem ezek a platformok nem érdemelték ki a bizalmunkat arra, hogy ezt a jóindulatú feltételezést fenntartsuk. Voltak olyan belső forrásaink, akik felfedték, hogy ezek a vállalatok valójában mennyire nem törődnek a felhasználók biztonságával, a tinédzsereket elérő káros és erőszakos tartalmakkal. Nem törődnek azzal, hogy kiemelt figyelmet fordítsanak a potenciálisan az anorexia vagy önsértés kockázatát növelő tartalmakra. Azt feltételezni, hogy a színfalak mögött nagyszerű munkát végeztek, szerintem irreális lenne.

Elon Musk 2022-ben megvette a Twittert, a milliárdos vezetői hozzáállásáról azóta sokat beszélnek. Mit gondol Musk platformirányításáról? Megnehezítette a dezinformáció elleni küzdelmet?

Musk kifejtette, hogy a tartalom moderálásának minden formáját alapvetően cenzúrának tekinti, és ez a megközelítése a szélsőséges szereplőknek kedvezett. Miután átvette a hatalmat az X-nél, viszaállítottak Európában korábban felfüggesztett orosz kormányzati, szélsőjobboldali fiókokat, illetve a nem felfüggesztett fiókoknak is nőtt az elérése. Ráadásul a szólásszabadságról hangoztatott véleménye ellenére egyes kormányzati megkeresésekre aktívabban reagált Musk, mint az előző Twitter-vezetés: például nemrég török ellenzéki fiókokat tiltott le az X , amelyek az Erdogan elnök kihívójának letartóztatása után szervezett tüntetésekről osztottak meg információkat.

Az EU 2022-ben bevezette a Digitális Szolgáltatásokról Szóló Rendeletet (DSA). A jogszabály beváltotta a hozzá fűzött reményeket, megteremtette a dezinformáció elleni küzdelem jogi alapjait?

Figyelembe kell vennünk, hogy a platformok által végzett munka egy része, így az együttműködésük a szabályozó hatóságokkal, nem igazán átlátható a nyilvánosság számára. Nem tudunk mindenről, amit a techvállaltok a DSA hatására tettek. Ugyanakkor tudunk néhány pozitív példáról, ami reményt adhat. A TikTok például nem vezette be a kifejezetten addiktív, fiatal felhasználókat célzó dizájnfunkcióit (a TikTok Lite-ot) az EU-ban, mert aggódtak, hogy sértenék a DSA kiskorúakra vonatkozó rendelkezéseit. A DSA valószínűleg ahhoz is hozzájárult, hogy a Meta az EU-ban egyelőre nem törölte el a tényellenőrzést és azokat a tartalmi irányelveket, amelyek a nők, menekültek vagy más sérülékeny csoportok védelmét szolgálják.

Milyen különbségeket lát az állami szabályozás és az iparági önszabályozás között? Bízhatunk egyáltalán a Big Tech cégekben, és abban, hogy felügyelik magukat?

Az önszabályozás nem működött, ezek a cégek bebizonyították, hogy nem elvek irányítják őket, például az általuk bevezetett tényellenőrzést Trump hatalomra kerülése után azonnal kivezették az Egyesült Államokban. Ez nem jó alap arra, hogy rájuk bízzunk olyasmit, mint az emberi jogok vagy a közbiztonság védelme, ők üzleti szereplők, és ami őket a leginkább érdekelni fogja, az a profit.

De az önszabályozás és a kormányzati szabályozás nem feltétlenül ellentétei egymásnak. Például a DSA inkább a felügyelt önszabályozás egy formája: a platformnak foglalkoznia kell a rendszerszintű kockázatokkal, például a közbiztonsággal és az emberi jogokkal kapcsolatos kockázatokkal, de továbbra is ők döntenek arról, hogyan kezelik ezeket, milyen intézkedéseket tesznek. Persze az intézkedéseikről jelentést kell tenniük az állami szabályozó hatóságoknak, és végső soron a hatóságok ítélik meg, hogy az intézkedések elégségesek-e vagy sem.

Munkája során sokat foglalkozott az orosz befolyásolási műveletekkel. Uniós szinten mennyire mondható hatékonynak Oroszország a dezinformáció terjesztésében?

2018-ban kezdtem el az orosz befolyással foglalkozni az Európai Külügyi Szolgálatnál. Ekkor az orosz befolyás még az internet peremére korlátozódott. Már a 2016-os amerikai választások után is beszéltünk titkos trollkampányokról és hálózatokról, de ekkor még sok nagyon tehetséges elemzőre volt szükség, hogy bizonyítékokat találjanak arra, hogy Oroszország talán beavatkozott a választási kampányba és a saját narratíváit terjesztette. Most már nincs szükségünk ehhez elemzőkre.

Láttuk, hogy Trump vagy az amerikai kormányzat diktátornak nevezte Zelenszkij ukrán elnököt, vagy azt állította, hogy Ukrajna felelős a háborúért. Ez pontosan az a fajta propaganda, amelyet a Kreml évek óta terjeszt, hogy legitimálja az illegális agressziót. Más, szélesebb körű narratívákkal, amelyeket Oroszország évek óta terjeszt, megpróbálják a demokratikus kormányokat diktatúrának beállítani, a szabad, független médiát pedig álhírgyárnak. Ezek a narratívák mostanra nagyon elterjedtek, a politikai spektrum egy részén nagyon is népszerűek. Túl nagy befolyást tulajdonítanánk Oroszországnak, ha azt mondanánk, hogy mindez kizárólag az ő propagandájuknak köszönhető, de az biztos, hogy ezek a népszerű narratívák jól képviselik az orosz érdekeket.

Ugyanakkor különbséget kell tennünk a különböző európai országok között, mert Oroszország, akár az ortodox egyház révén, sokkal mélyebb gyökerekkel rendelkezik egyes európai társadalmakban, mint másokban. Például Romániában vagy Bulgáriában sokkal erősebben van jelen, mint Spanyolországban vagy Írországban. Így természetesen néhány európai országban egész politikai pártok vannak, amelyek a Kreml erős befolyása alatt állnak, míg más országokban ez még mindig inkább csak egy marginális kérdés.

De a tendencia hasonló mind az Egyesült Államokban, mind az EU-ban. Oroszország a központosított propagandáról egy hálózatos, decentralizált megközelítésre váltott, amiben trollgyárakat vagy társadalmi intézményeket használnak a befolyásoláshoz. Ott volt például az európai választások előtt a Voice of Europe esete, amely egy nyilvánvalóan a Kremlhez kötődő propagandafórum volt, és egyes információk szerint pénzt fizetett az Európai Parlament német szélsőjobboldali politikusainak információk terjesztéséért.

Milyen szerepet tölthetnek be a tényellenőrző szervezetek a dezinformáció elleni fellépésben?

Az igazság olyan állításokból áll, amelyek empirikusan tesztelhetők – amikor az emberek már nem hiszik el, amit a tudósok és az újságírók mondanak, akkor gyakorlatilag szabad utat kap a dezinformáció. Ez nem egyszerűen az internet korának a tünete, hanem hosszú távú propagandastratégiák eredménye is, amelyeknek egyedüli célja a tudomány és az igazság aláásása, hiszen ezek biztosítanák a kormányok elszámoltathatóságát. A tényellenőrző újságírók a tűzvonalba kerültek, ez egyesek számára veszélyessé is teszi a munkát. Mindenesetre ez egy nagyon fontos feladat, mert ha lemondunk az igazságról, akkor lemondunk a demokráciáról is.

(Címlapi kép forrása: Political Capital)