A BIDF kínálatából ajánljuk az Ukrán Filmakadémiáról kizárt, de ezzel együtt fesztiválkedvenc Szergej Loznica új alkotását. A háború sújtotta Ukrajna hétköznapjairól szóló Invázió eszköztelenségében is megrázó, érzékeny dokumentumfilm.

Fiatal katonák koporsója fölött éneklő ortodox papok, az orosz irodalom nagyjainak platóra hajigálása, terepmintás nadrágra vett Mikulás-jelmez, óvóhelyen berendezett iskolapadokban a nemzeti hősök gyarapodó sírjairól tanuló kisiskolások, puskakezelést gyakorló fiatal nők, újszülött fia szemébe óvatosan orvosságot csepegtető katona.

A 2024-es Invázió című dokumentumfilm ilyen töredékeken keresztül mutatja meg a megtámadott Ukrajna hétköznapjait – azt, ahogyan a légvédelmi szirénák, a távoli robbanások, a halál, a veszteség, a szomorúság, a harag, a reménytelenség és a közöny a mindennapok részévé válik, mint egy csésze kávé. Azt akarja megragadni, ahogy a háború néhány hosszú másodpercre beleíródik egy távolba emelt tekintetbe egy gyászmeneten, ételosztáson, lőgyakorlaton, vagy csak simán az utcán, és arcvonássá mélyül.

Dosztojevszkijből papírhulladék

A hátország hétköznapjainak fragmentumait hosszan, a természetesnél mindig egy kicsivel távolabbról látjuk, az alkotók a szemlélődésnek, kontemplációnak rendelik alá filmes eszközeiket. Az emberi sorsok, a hétköznapi tragédiák és össztársadalmi traumák épületromok fagyosan üressé dermedt látképeiből és hétköznapi emberek meglesett gesztusaiból bomlanak ki a néző számára, ha hajlandó elfogadni a film távolságtartó, mégis empatikus megfigyelésre hívó ajánlatát.

Az Invázióban senki nem beszél a kamerának, nincs újságíró vagy dokumentumfilmes, aki bárminek a végére akarna járni, nincs semmilyen akció vagy fordulat, nem derül ki semmi, és bár az orosz invázióról szól, egyetlen pillanatot sem látunk magából a háborúból. Pontosabban a fegyveres konfliktusból nem látunk semmit, hiszen épp az Szergej Loznica rendező alapvetése, hogy a háború ugyanúgy megnyilvánul az arcvonásokban, mint a frontvonalon. Sőt.

A háború ábrázolhatatlan abszurditását, alapvető emberellenességét éppen az rajzolja körbe, ahogy az ukránok igyekeznek fenntartani a normális élet látszatát. Ahogy a hétköznapi életet továbbra is olyan jeles események keretezik, mint az esküvő, születés, temetés, Mikulás-ünnep és rajzóra.

Légiriadó és bombázások közepette is lehet házasságot kötni. Lehet együtt élni a gyásszal, ki lehet biciklizni a lebombázott hídra, és kurjongatni, ha a durranásból ítélve a fronton célba ért egy ukrán rakéta. Lehet kedvesen hülye poénokat elsütni egy konditerem-szerű rehabilitációs központban, ahol izmos-körszakállas férfiak gyakorolják a lebotladozást egy 10 fokos lejtőn – műlábon. Lehet szerelmesen várni egy fogolycserét, és közben készülni rá, hogy a hazaérkezéssel a megpróbáltatások nem befejeződnek, hanem bizonyos értelemben elkezdődnek.

Ez utóbbi, hideglelős mondatot például szinte mosolyogva mondja ki a színházi rendezőből lett önkéntes, aki segélyszállítmányokat és gyógyszert visz a front közelébe, de azért útközben a falusi gyerekekkel eljár egy táncot rózsaszín vattacukorjelmezben, hogy némi mosolyt csaljon az arcokra.

Például valahogy így: reggel megnyitnak a kijevi könyvesboltok. Az emberek könyvek kötegeivel érkeznek, sorban adják le az orosz szerzők alkotásait. Közben felsikít a légvédelmi sziréna, az eladók unottan-kedvesen közlik, be kell zárni, szép napot mindenkinek. A kamera viszont követi a leadott Dosztojevszkij- és Sztálin-kötetek sorsát: egy darabig a könyvesbolt raktárában állnak, valaki széknek használja a tornyokat, más bele-beleolvasgat a könyvekbe. Aztán felhajigálják őket a teherautóra, majd egy az eddigieknél lényegesen nagyobb raktárépületben más emberek futószalagra dobálják a köteteket. A bálázógép 5 tonnás nyomással készít óriási papírkockát a könyvekből az újrahasznosításhoz.

Babij Jar, Majdan, Donyec

Az ilyen szekvenciáknak köszönhető, hogy bár a film érezhetően azonosul az ukrán emberek szenvedésével, mégsem egyoldalú vagy propagandisztikus: a kamera nézőpontja a bemutatott események során egyáltalán nem homogén. Hogy a film készítői pontosan mit gondolnak a bemutatott eseményekről, szándékosan nem derül ki egyértelműen. Ez a munkamódszerben is megnyilvánult: a rendező ott sem volt a jelenetek rögzítésénél, több kisebb stáb készítette a felvételeket Ukrajna-szerte két éven keresztül, és a film ebből az anyagból a vágás és a hangutómunka során készült el valójában.

Az operatőrök is nagyszerűek voltak, de a hanghatások különösen fontosak: a kitartott képek és hosszú beállítások mellett az alkotók aprólékos hangutómunkával irányítják és tartják fenn a nézői figyelmet. Mivel a filmben még kísérőzene sincs, a beszűrődő zenék keverése és átúsztása, a helyszíni zörejek kiemelése és áthangolása ad gazdag érzelmi töltetet a nézői kontemplációhoz.

Az Invázió sokrétegű, költői, érzékeny bemutatása a megtámadott Ukrajna hétköznapjainak, az ukrán társadalom mélyén zajló folyamatoknak. Mindezt rendkívül szimpatikussá teszi az alkotók magabiztos távolságtartása, szinte áttetszővé válása:

Tanulságos lehet az Inváziót összekapcsolni Szergej Loznica tíz évvel ezelőtti Majdan című, hasonló stílusú, de a forradalmi eseményeket rögzítő alkotásával.

Loznica egyébként érdekes figura – fehérorosz gyökerekkel rendelkezik de, Kijevben nőtt fel, ahol elméleti matematikusként és a kibernetikában dolgozott, majd elvégezte a moszkvai filmművészetit, és elkezdett furcsa, költői dokumentumfilmeket készíteni. Családjával Németországban él. Tapasztalt, befutott és fesztiválkedvenc rendező, az Inváziót is Cannes-ban mutatták be.

Erősen dokumentarista és közéleti-történelmi érdeklődésen alapuló stílusát évtizedek óta csiszolgatja. Készített kontemplatív dokumentumfilmeket – a The Halt című rövidfilmjében vonatállamosokon alvó embereket rögzített álomszerűen homályos fehete-fehér képeken, az Austerlitz című munkájában pedig a ma múzeumként látogatható egykori haláltáborok területén fotózó-bóklászó látogatókat figyelhetjük.

De archív anyagokból is szerkesztett már történelmi dokumentumfilmeket – ilyen volt az 1941 szeptemberében Kijevtől nem messze történt Babij Jar-i mészárlást feldolgozó filmje. A mészárlás során 33 771 zsidót alig két nap alatt lőtték bele egy szurdokba, és a helyi lakosság tiltakozása nélkül zajló tömeggyilkos folyamatban ukrán rendőri egységek is részt vettek, legalábbis a film tartalomleírása alapján.

Loznica szerint az, hogy filmjében ezt az epizódot is bemutatta, közrejátszott abban, hogy 2022-ben az Ukrán Filmakadémia kizárta soraiból. A kizárás formálisan azután érkezett, hogy Loznica felszólalt az orosz filmek egységes kitiltása ellen az Európai Film Díjból, amit azért tartott hibás lépésnek, mert szerinte számos orosz művész ugyanúgy áldozata a Putyin-rezsimnek. Loznica korábban maga lépett ki az Európai Fimakadémiából, mert úgy gondolta, a szervezet nem ítélte el elég erős szavakkal Ukrajna orosz invázióját.

2010-től mostanáig négy játékfilmet készített: a My Joy című, az oroszországi Szmolenszkben játszódó road movie volt az első ukrán film, ami Cannes-ban versenyben volt az Arany Pálmáért. Legutóbbi játékfilmje, a 2018-as Donyeci történetek a Cirkó Film forgalmazásában a magyar mozikban is látható volt akkoriban. De a háborúellenes szatírát műsorra tűzték 2022-ben, a háború kitörése után is.

A filmet a Budapesti Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztivál (BIDF) keretei között január 26-án 14:00-kor és 27-én 18:00-kor vetítik a Mammutban lévő moziban.

Fotók forrása: BIDF