Kétszer vetítik a Budapesti Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztiválon a Család vagy háború című filmet, amiben egy adrenalinfüggő haditudósító az ukrán frontot választja a családi hétköznapok helyett.

Linsey Addario minden bizonnyal kemény nő. 25 éve fotózza a világ konfliktuszónáit, tudósított Afganisztánból, Irakból, Líbiából, Libanonból, Darfurból, Szudánból, Szomáliából, Kongóból, Jemenből, Szíriából, Ukrajnából, megjárta a halál torkát és szemtanúja volt rengeteg szenvedésnek. Az elmúlt 25 évben a világ legforróbb konfliktusainál volt a frontvonalban, hogy elkészítse a képeket, amelyek aztán a nyugati közvélemény fő tájékozódási pontjaivá válnak a New York Times címlapján. Magukra a konfliktusokra semmi hatása; odarepül, lefotózza a háborút, forradalmat, polgárháborút, megszállást, igyekszik nem részt venni az eseményekben, vagyis élve maradni estig. A fotóival viszont alapvetően formálja az események nyugati reprezentációját, és ezen keresztül, talán, a politikai döntéseket is.

Erős sztorijai is vannak. Miután 2011-ben a líbiai polgárháborúban Kadhafi-katonák elrabolták, sofőrjét a szeme láttára végezték ki, majd egy hétig fogva tartották, egy időre azért visszavett a tempóból. Megszületett az első, majd – nyíltan vállaltan béranyától – a második gyereke. Megírta memoárját, ami a Cartaphilus kiadónál egyébként magyarul is megjelent. (Mesterségem - Egy háborús fotóriporter élete szavakban és képekben, 2017.)

Nem sokkal később megint a frontvonalon volt. A Család vagy háború akkor veszi fel Addario életében a fonalat, amikor Ukrajnából tudósít az orosz megszállásról. Ezek a film legerősebb részei, testközelből látjuk dolgozni egy jelenleg is zajló háborúban a világ egyik legjobb haditudósítóját – a filmesek dokumentálják azt, aki dokumentál. Látjuk félni, futni, sérülteket fotózni. Megismerjük Addario fotótémáit is, például azt a fiatal ukrán iskolai tanárnőt, aki a megszállás első pillanataiban gépfegyvert ragad és csatlakozik a hadsereghez. Ő Addariónak így jellemzi korábbi életét:

„egyszerű hétköznapi, eseménytelen, boldog élet volt, csak éppen nem tudtam, hogy az.”

A filmet 2025-ben rakta össze egy alkotópáros, Elizabeth Chai Vasarhelyi és Jimmy Chin. A páros elsősorban különösen veszélyes és rendkívüli megszállottságról árulkodó extrémsport-teljesítmények hátterével foglalkozó filmekkel szerzett nevet magának (maguk is házastársak, Chai inkább filmes, Chin inkább hegymászó háttérrel). Ők készítették a mostanra világhírű sziklamászó Alex Honnoldról szóló Free Solót, ami azt dokumentálta, hogy Honnold biztosítókötelek nélkül szűk négy óra alatt felmászik a Yosemita Park El Capitan nevű óriási sziklafalára. Szintén ők jegyzik a nyíltvízi hosszútávúszó Diana Nyadról szóló, valós történeten alapuló életrajzi játékfilmet. Ebben a 64 éves nő végül ötödik próbálkozásra 53 óra alatt sikeresen átússza a 180 kilométeres Kuba-Florida távot.

A Család vagy háború ilyen hétköznapi értelemben érthetetlen és első ránézésre nehezen elfogadható-megindokolható extrém emberi teljesítményként láttatja a haditudósítói munkát – az előzetes első mondata szerint „nagyon kevesen értik, hogy miért csináljuk, amit csinálunk”. (Ezen a ponton azért felmerül a szenzációhajhászás, hiszen a durván veszélyes, érzelmileg extrán megterhelő, de tagadhatatlanul hasznos és jelentőségteljes munka iránti megszállottságnak ennyire nem alacsony a társadalmi elfogadottsága.)

A hagyományos beszélő fejes interjúkat és archív anyagokat gyors tempóban a nézőre zúdító film szerkesztésmódja egy nagy ellenpontozásra épül: Addariót látjuk munka közben, a háborúban, mesél korábbi munkáiról, látjuk a fotóit is. Ezzel párhuzamosan látjuk azt is, ahogy hiányzik a családtagjainak, ahogy hazaér férjéhez és gyerekeihez, ahogy első otthoni dolga a fotói leválogatása kisgyerekkel az ölében.

Korábbi háborús élményei „csak” rövid sztorikként kerülnek be a filmbe, a haditudósítói munkáról pedig ő és kollégai főként általánosságban beszélnek, így nem jutunk el ezeknek a helyzeteknek a politikai vagy érzelmi összetettségéhez. Addario családi életének és emberi viszonyainak is csak a felszínét villantja fel a film: a készítők például elmondják, hogy nem szeretnék elfedni azokat a nehézségeket, amelyekkel anyja, férje és gyerekei szembenéznek, felvetődik nagyobb fiuk szorongása, és Addario kimondja azt is, hogy szenvedést okoz a szeretteinek, de ennél sokkal többet nem tudunk meg erről.

A film ambivalens viszonyba kerül Addarióval, miközben nyíltan sehol nem megy szembe vele.

(Egyébként más filmesek Alex Honnoldtól megkérdezték nemrég ugyanezt, és azt válaszolta, hogy gyerektelenül sem akarta kifejezetten kockára tenni az életét, és apaként ugyanígy nem akarja.)

Az is furcsa, hogy Addario egy ponton sem reflektál arra, hogy a kiszámíthatatlan veszély okozta izgalom és/vagy a tevékenységének tulajdonított nemzetközi politikai hatások okozta dicsőség érzésének függője lenne – de legalább más gyűrött arcú haditudósítók elmondják helyette.

A hivatalos magyar cím, a Család vagy háború nem segíti a filmet – ez egy olyan félrefordítás, ami elviszi a fókuszt. Egyrészt Addario számára valójában ez nem egy igazi dilemma, a film éppen arról szólna, hogy mivel jár az, ha egy anya a háború adrenalin junkie-jaként – teljesen legitim és sok szempontból abszolút átélhető módon – a frontot választja a monoton családi hétköznapok helyett. (Utalnánk itt a hasonló témát feszegető 2008-as nagyszerű Bigelow-filmre, A bombák földjénre és a legendás kukoricapehelyvásárlás-zárlatára.)

Az angol cím, ami eredetileg Addario memoárjából jön, a „Love+War”, vagyis „Szerelem+Háború” jóval nyitottabb és érdekesebb, ráadásul a „love" ebben elsősorban nem Addario családjára vonatkozik, hanem Addario munkájára, ugyanis az emlékiratok öndefiníciója szerint fotósként a szeretetet/szerelmet és a háborút akarja dokumentálni. De az eredeti címben benne lehet az is, hogy a háborúba is lehet szerelmesnek lenni, ahogy a szerelem területe is lehet háború, ami szintén az emberi szenvedés kockázatával jár. Innen nézve sokkal érdekesebb ez a film.

A Család vagy háborút a BIDF-en január 30-án 19:45-kor és február 1-jén 16:30-kor vetítik.

(Címlapi kép: BIDF sajtóanyag, Caitlin Kelly/National Geographic)