A Kreml a korrupciótól, kibertámadásoktól és a merényletektől sem riad vissza, hogy elérje külpolitikai céljait – mondja Peter Pomerantsev, az információs hadviselés nemzetközileg elismert kutatója. A legsürgetőbb kérdés: Európa képes lesz-e helyreállítani a demokratikus nyilvánosságot és éles hatalmi eszközökkel megvédeni magát.

„A probléma, amellyel szembenézünk, jóval nagyobb, mint maga a Kreml. A Kreml csak hasznot húz belőle”

– kezdte előadását Peter Pomerantsev az amerikai nagykövetség szomszédságában lévő Hotel Presidentben. Szerinte, ami jelenleg a szemünk előtt zajlik, az nem más, mint a nyilvánosság tereinek strukturális szétesése a demokratikus társadalmakban.

Fotó: Political Capital

„A 20. században a harc a cenzúra ellen, az információért folyt. A pluralizmus vívott csatát az autoriter kontrollal szemben. Mára ez megváltozott. Amerikában a legszembetűnőbb, hogy a pluralizmus is képes aláásni a demokratikus párbeszédet, ha átcsap szélsőséges polarizációba. Eközben az autoriter rendszerek is megváltoztak: már nemcsak az elérhető információ mennyiségét próbálják korlátozni, hanem elárasztják a teret rengeteg tartalommal, aminek jó része dezinformáció és manipuláció” – mondta a kutató.

Oroszország kihasználja ezt a helyzetet. A demokráciák pedig tanácstalanok abban, hogyan orvosolják a problémát.

Voltak próbálkozások például a dezinformáció szabályozására, de a világ kremljei és most már J. D. Vance-ei is rögtön cenzúrát kiáltanak. „Azt hittük, demokraták vagytok. Nem ti mondtátok, hogy a cenzúra gonosz, és most ti akartok cenzúrát csinálni?” – idézte a cinikus hangokat Pomerantsev. Ráadásul nemcsak a Kreml és politikai szövetségesei tiltakoznak a szabályozás ellen, hanem sok emberi jogi szervezet is hasonló érveket hangoztat. „A dezinformáció nem jogi fogalom, és az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatának 19. cikkelye sem említi, az csupán az információ közlésének és fogadásának jogáról szól” – mondta Pomerantsev.

„Ha a szólás- és információszabadság mellett állunk ki, felmerül a kérdés: mit is akarunk valójában szabályozni?”

A kutató szerint az, hogy nem tudunk közös választ adni erre a kérdésre, mély politikai és filozófiai válságot jelez. Úgy véli, van kiút, egy újfajta demokratikus szabályozás létrehozása, de ehhez jóhiszemű és bölcs döntéshozói magatartásra volna szükség.

Az is cenzúra, ha nem tudod, miért jön szembe egy tartalom

„Egyfajta paradoxonban élünk. Soha nem volt ennyi információ elérhető, még Oroszországban is sokkal több mindenhez lehet hozzáférni, mint a Szovjetunió idején. Ugyanakkor egyre kevesebbet értünk abból, hogyan terjed és működik az információ vagy a dezinformáció: kik a célpontjai, hogyan skálázható, milyen félelmeket kelt. Fogalmunk sincs, miért látunk egy adott tartalmat egy olyan platformon, mint az X vagy a Telegram, és azt sem tudjuk, kik állnak ezek mögött a kampányok mögött. Minden teljes homályban zajlik.”

Pomerantsev szerint minden online kampány esetében tudnunk kellene, ki áll mögötte. „Az anonimitás rendben van az egyének szintjén, de egy szervezett kampány esetében világosan látnunk kellene, hogy egy állami szereplő, egy közvetítő, vagy egy másik entitás kezdeményezte.” Az algoritmusok terén is ilyen tisztánlátásra lenne szükség, hogy nyomon tudjuk követni, miért emelnek ki egyes tartalmakat, míg másokat háttérbe szorítanak.

„Oroszországban az állam teljes kontroll alatt tartja a közösségi médiát: meghatározza, mit láthatnak az emberek, cenzúrázza a tartalmakat, trollfarmokat működtet és átláthatatlan propagandát terjeszt. Ha valódi átláthatóságot teremtenénk az információs térben, az nemcsak ezt a stratégiát ásná alá, hanem a cenzúra elleni harc része is lenne” – mondta a kutató.

Közös történeteink

Pomerantsev szerint a demokratikus nyilvánosság újraépítéséhez nemcsak az átláthatóságot kell erősíteni, hanem a közös tereinket is befogadóbbá kell tenni. Ehhez – meglepő módon – egyfajta jó propagandára van szükség: arra a közösségteremtő, identitásalakító narratívára, amelyet Jacques Ellul nyomán „szociológiai propagandának” nevezhetünk. Ez a propaganda azokból a történetekből építkezik, amelyeket a társadalmak önmagukról mesélnek, és amelyek egyéni és közösségi szinten is meghatározzák identitásunkat. Ilyen például az Egyesült Államokban az „amerikai álom” vagy az „amerikai életmód” eszméje.

Jackson Pollock a MoMA-ban. Forrás: joansorolla, Creative Commons

A 20. században a demokráciák által elmesélt nagy történet a szabadság története volt. Ezt közvetítette a free jazz, a modernista irodalom, a művészet és a politika nyelve, amelyek komoly kihívást jelentettek az autoriter hatalom számára. „Az elmúlt években azonban az autoriter rezsimek, elsősorban a Kreml vezetésével, azt hirdették, hogy a szabadság kora véget ért, és most az erőre, és az ő felfogásuk szerinti biztonságra és közösségre van szükség. Ez a közösség azonban nem más, mint a csőcselék közössége, és az általuk kínált biztonság egy olyan identitásra épül, amelyet a politikában egyre inkább az agresszív és megfélemlítő személyiségtípus jelenít meg. Ezt a folyamatot egyesek illiberalizmusnak nevezik” – magyarázta a kutató.

Pomerantsev szerint az orosz rendszer olyan ideológusai, mint például az elnöki kommunikáció irányítójából mára inkább az esszéírásba visszavonuló Vlagyiszlav Szurkov, Trump győzelme után azonnal levonták a következtetést: az egyéni szabadság mint érték végső vereséget szenvedett.

Ha megnézzük az adatokat, nem állnak messze az igazságtól: egyre többen tartják a biztonságot, a közösséget és a stabilitást a legfontosabb problémának. Az egyén szabadságáról szóló narratívák viszont egyre kevesebbek számára fontosak. „A szabad piacgazdaság sokaknak már nem a lehetőségeket jelenti, hanem a bizonytalanságot, hogy elveszítheted az állásodat, az identitásodat, és gazdasági kiszolgáltatottságba kerülsz. A szabad mozgás egyre inkább a kontrollálatlan bevándorlás szinonimája lett. Ennél is nagyobb gond, hogy az emberek úgy érzik, a világ olyan gyorsan változik körülöttük, hogy már azt sem tudják, kik is ők valójában”.

Pomerantsev szerint ezt az érzést nem szabad figyelmen kívül hagyni. A probléma kezelhető rosszindulatúan és manipulációval, ahogyan Putyin teszi, de lehetőség van arra is, hogy új történeteket meséljünk, és elgondolkodjunk, hogyan építhetünk egy egészségesebb közösségi modellt. „Az egyik lehetőség, hogy hatalmas falakat emelünk, és eltüntetünk minden idegen elemet. Számomra, mint kelet-európai zsidó, különösen aggasztó ez a fajta retorika. De hogyan néz ki akkor egy egészséges közösség? Mi lenne egy erős európai védelempolitika narratívája? Ezek kulcsfontosságú kérdések.”

Arányos válasz

A kutató szerint Oroszországnak már megvannak a saját válaszai a nyilvánosság megváltozott szerkezetére. Az általuk alkalmazott komplex információs és pszichológiai hadviselés pedig nem csak a propagandára vagy a médiára terjed ki. „Széles körű eszköztárat alkalmaznak, amihez egyaránt hozzátartozik a korrupció, politikai pártok befolyásolása, a média elfoglalása vagy az üzletemberek megvásárlása, néha merényletek is. Oroszország ezt az egészet egyetlen, átfogó hadműveletként kezeli.”

Alekszej Navalnij orosz ellenzéki politikus a Navalnij című dokumentumfilmben. Forrás: Ica.art

Ha fel akarjuk venni ezzel a versenyt, Pomerantsev szerint nem elég a dezinformációs kampányok tényellenőrzésére összpontosítani, különben könnyen szem elől tévesztjük a lényeget. Az oroszok célja nem egyszerűen hazugságok terjesztése, hanem a nemzetközi politikai viszonyok alakítása, és ehhez minden eszközt megengednek maguknak.

„Nemcsak propagandakampányokkal van dolgunk, hanem kegyetlen kibertámadásokkal is.” Az orosz és iráni katonai hírszerzéssel kapcsolatban álló kiberbűnözői hálózatok a kritikus infrastruktúrát is támadják: korábban lekapcsolták Los Angeles legnagyobb kórházának weboldalát, behatoltak az amerikai vízművek rendszerébe, olajvezetékeket és kormányzati intézményeket támadtak. Most pedig Európa kerül a célkeresztbe.

Mivel az Egyesült Államok és Oroszország mára ellenségekből potenciális barátok lettek, hatékonyabban tudnak Európára, Szergej Lavrov orosz külügyminiszter szavaival „minden gonosz forrására” összpontosítani. Pomerantsev szerint a Kreml legfőbb célpontja most Németország és Lengyelország. Előrejelzése szerint a következő időszakban fizikai merényletek, online dezinformációs kampányok, politikai befolyásvásárlás és kiberhadviselés várható az európai információs hadszíntéren.

Ez számos kérdést felvet. Ha Oroszország trollfarmokkal vagy korrupcióval támad, mi lesz erre a mi válaszunk? Ugyanezeket a taktikákat vetjük be ellenük vagy megpróbálunk demokratikus eszközöket kidolgozni?

A kutató szerint Európa eddig mindig a „soft power”, a puha érdekérvényesítés logikája mentén gondolkodott, ez azonban nem lesz elég ebben a helyzetben. „Amíg nem kezdjük el kifejleszteni a saját »éles hatalmi« eszközeinket, amelyek illeszkednek az erősségeinkhez és az értékeinkhez, addig hátrányban maradunk. Itt az ideje, hogy stratégiát váltsunk” – mondta.

Tömeg helyett

De hogyan állítsuk helyre az ellenáló demokratikus folyamatokhoz elengedhetetlenül szükséges egészséges nyilvánosságot és információs közeget? Pomerantsev szerint először is fontos különbséget tenni a „nyilvánosság” és a „tömeg” között. Ez egy régi, 1960-as évekből származó szociológiai megkülönböztetés, de szerinte ma is érvényes.

A tömeg zsarnoksága Tarr Béla Werkmeister harmóniák című filmjében. Forrás: Criterion

„A tömeg egy dühös csőcselék, amely saját sebezhetőségét azzal próbálja kompenzálni, hogy egy olyan vezetőt követ, aki másokat megaláz a nevükben. Ezzel szemben egy egészséges nyilvánosság olyan közösség, amely elkötelezett a demokrácia iránt, érzi, hogy van beleszólása a dolgokba, aktívan részt vesz a társadalomban, képes megvédeni magát anélkül, hogy másokat megalázna, és nem egy erősnek látszó vezető adja meg számára az önbecsülést”.

Pomerantsev szerint a médiának feladata, hogy a nyilvánosságot erősítse, és ne a tömeget. Az újságírásnak is alkalmazkodnia kell: bár az objektivitás és semlegesség továbbra is fontos értékek, már nem elégségesek ahhoz, hogy pótolják a bizalomhiányt. Szerinte a jövő újságírásának arra kell összpontosítania, hogy miként tudja valóban megerősíteni az embereket abban, hogy aktív tagjai a társadalomnak.

Címlapi kép: Dmitry ASTAKHOV / POOL / AFP