A Verzió dokumentumfilm-fesztiválról ajánlunk egy különleges filmet, ami húsba vágóan mutatja meg, mit jelent újságírónak lenni ott, ahol az állam dezinformációval és lejáratással teszi lehetetlenné az igazság megismerését.

Akkor üt meg a felismerés, hogy Natalia Zubkova nem fog leállni, amikor félmosollyal, szemrebbenés nélkül válaszol a ‘hogy vagy ma’ kérdésre: „ mint minden nap: reménykedve ébredtem fel, és kiábrándultan fogok lefeküdni”.

Pedig a Fekete hó című dokumentumfilm főhősére ekkor még nem szállt rá az FSZB, még nem érkeztek meg az első halálos fenyegetések, nem nevezték alkoholistának az online térben, nem biztatták öngyilkosságra, és valószínűleg még nem sejtette azt sem, hogy rövidesen menekülnie kell. Még csak ezt a kérdést tette fel magának és a kapros krumpli, savanyú uborka és orosz tea fölött a gyermekeik egészségét féltő helyi lakosoknak egy nyárias délutánon:

Füstöl a föld a zónában

Kiszeljovszkban, a 90 ezres, szénmezőre épült bányavárosban járunk, mélyen Oroszországban, Moszkvától közel 4000 kilométerre, a Kuzbassz régióban, a nyugat-szibériai Szalair hegyvonulatnál, ahol a hatalmas bányagödrökben a lakóházak közvetlen közelében zajlik a külszíni fejtés.

Ha az udvar végétől jól ellökik magukat a gyerekek rozoga biciklijükön nagyjából elgurulnak a füstölő, metánt és szénport eregető fekete földig, télen pedig széntől fekete hóból építhetnek hóembert. Az élet kemény, a levegő szennyezett, a helyiek szerint a víz kukacos, gyerekeik májelégtelenséggel születnek, családtagjaik mérgezéssel kerülnek kórházba. Kétségbeesegettek, és senki sem segít, valószínűleg már generációk óta.

A bányák közvetlen közelében lévő mintegy 70 ház lakóinak igazságát egy helyi családanya, Natalia Zubkova kezdte el 2019-ben a nyilvánosság elé tárni újságíróként: ott volt kézikamerájával, amikor megmérték a forró földből felszálló füst metántartalmát, ott volt és felvette, ahogy a mérés után letörölték az arcukra tapadt szénport, és akkor is, amikor az orosz hatóságok a helyszínen a lakók szemébe mondták, hogy a problémákat az illegálisan kitett lakossági szemét belobbanása okozza.

Zubkova tényleg csak az igazságot akarja kimondani, felhívni a döntéshozók figyelmét azokra a mellőzött, partvonalra tolt emberi történetekre, amelyekkel senkinek sem áll érdekében foglalkozni.

A szélsőségesen központosított, elnyomó orosz rendszerben, amiben hírből sem ismerik az autonómiát, a nyilvánosságot, az elszánt családanya tevékenysége szükségszerűen aktivizmus lesz. Látjuk, hogy mindenképpen szabadságharccá válik például az is, hogy uborkasavanyítás után betelefonál valamelyik orosz kormányzati intézménybe, és végighallgatja a szokásos választ: nem hiszünk magának, de amúgy sem tudunk mit tenni, Moszkvából kapjuk az utasításainkat, de töltsön ki egy papírt a problémájáról.

És ő kitölti. Felhívja, felkeresi, szembesíti, aláírást gyűjt, elindul, nemet mond, kidumálja magát, visszaveri a fenyegetéseket, aztán a további fenyegetéseket is, miközben mindenhova hurcolássza magával kislányát.

Fotó: Alina Simone

Ökológiai menekültek

Nem teljesen értjük, honnan származik ez a kérlelhetetlenség és hivatástudat, Zubkova rejtélyes, ambivalens figura marad a film utolsó percéig, de pont emiatt nem lehet önmagunkat távol tartva nézni a harcát. Amiben még akkor sem bizonytalanodik el, amikor a Kreml elkezdi megsemmisíteni Navalnijék mozgalmát.

A történet azok után fordul még sötétebbre, hogy a tehetetlen helyiek, nagy részük többgyerekes anya, egy videóban Kanadától kérnek ökológiai menekült státuszt – Zubkova ötlete működött, a segélykiáltás bekerült a nemzetközi hírekbe.

Innentől a vád Zubkováék ellen hazaárulás lett, ők pedig elvesztették hitüket abban, hogy bármilyen segítő lépésre rákényszeríthető lenne a hatóság. Megszaporodnak a halálos fenyegetések – nem eldönthető, valóban az FSZB próbálja-e kicsinálni Zubkovát, vagy eluralkodik rajta az egyáltalán nem megalapozatlan félelem ettől. Mindenesetre félti saját és gyerekei életét, maga mögött kell hagynia otthonát, két nagyobb gyerekét, férjét, Oroszországot.

Megfojt a dezinformáció

Több dokumentumfilmben láttuk már az elmúlt években az orosz diktatúra és propaganda működését és benne a valódi újságírók, aktivisták megrázó történeteit – a Verzió idei felhozatalából a Karavánról és kutyákról is ilyen.

A Fekete hó rendkívül szimpatikus módon mellőz minden szenzációt, visszafogott és nyers modorban mesél, és egyszerű, hagyományos dokumentumfilmes eszközöket használ. Éppen abból érződik, hogy az elsőfilmes – Ukrajnában született, New Yorkban élő újságíró és író, nem mellesleg dark indie rock-punk énekes – Alina Simone milyen közel került a főszereplőjéhez, ahogy elegánsan háttérbe vonul és hagyja, hogy Zubkova személye töltse be a filmet.

A rendező nem pazarol egyetlen percet sem arra, hogy számba vegye a helyiek bizonyítékait és cáfolja a köréjük felépített dezinformációs narratívákat. Ebben az értelemben nem az információk szétszálazására koncentrál, hanem arra, mi történik ezekkel az emberekkel. Evidens módon mindig a lehető legközelebb akar lenni főhőséhez, akármit állít és akármi történik vele – anélkül, hogy Zubkovának bármit meg kellene magyaráznia.

—

Fekete hó (Black snow), 100 perc, USA, Dánia. Rendező: Alina Simone.

A filmet a 21. Verzió Filmfesztiválon kétszer vetítik, november 9-én 15 órakor a Toldi moziban, és november 13-án 18:30-kor a Művészben.