A politikában egyre kevésbé törődnek a látszattal, ami Slavoj Žižek szerint rosszabb, mint a képmutatás. De minek is törődnének, ha így sem veszítik el a választókat?

„A post-truth (igazság utániság) politikája minden bizonnyal óriási probléma, de a post-shame (szégyen utániság) is az. Hogyan kezeljünk egy olyan vezetőt, akit nem lehet megszégyeníteni? Vagy gúnyoljuk ki azt, akit az abszurditás éltet? Hogyan múljuk felül Übü elnököt? És vajon jó-e az, ha még több felháborodással fűtünk egy olyan médiagazdaságot, amit ez tart életben?” – teszi fel a kérdést Hal Foster művészettörténész és kultúrkritikus 2020-ban kiadott, What comes after farce? című könyvében , ami a kulturális színtér változásait tekinti át a Trump-korszakig. A Trump első elnöki ciklusa alatt feltett kérdések az idei elnökválasztás tükrében most újra előkerültek, de már nem ugyanazokat a válaszokat termelik ki.

Míg a „post-truth” 2016-ban az év szava lett az Oxford University Press szerint, magyarázóereje elhalványodni látszik egy hasonlóan „valami utáni” állapotot jelölő kifejezés, a „post-shame” mellett. A szégyen utáni és (azzal nem teljesen egyértelmű) szégyentelenség fogalmát – Hal Foster mellett – a közelmúltban olyan gondolkodók kezdték használni, mint a szlovén sztárfilozófus, Slavoj Žižek. A kifejezés elsősorban azoknak szól, akik érteni szeretnék, hova tűnt a tisztesség a politikából, és még inkább: miért nem érzik szükségesnek ma a politikusok, hogy egyáltalán takargassák hibáikat? És törődnek-e ezzel egyáltalán a választók?

Mi volt a post-truth és mi az az űr, amibe a post-shame benyomul?

Az igazság utániság a kortárs társadalmak egy olyan állapotát írja le, amelyben az igazság vagy az objektív tények érvényüket vesztették a személyes meggyőződéssel vagy érzelmi választással szemben. A fogalom ázsiója jelentősen megnőtt 2016-ban, különösen a Brexit-népszavazás és Donald Trump első megválasztása után – ezekre sokan az elharapódzó ismeretelméleti válság első fontos mérföldköveiként tekintettek. A mainstream álláspont szerint ezek a kampányok hamis tényekkel és érzelmi alapon befolyásolták a választókat, akik cserébe a józan ésszel és mindenfajta racionalitással szemben hozták meg döntéseiket. A zsurnalisztikában elszaporodtak azok a megfejtések, amelyek egy „igazság nélküli korszakot” vizionáltak, amelyben elvesztette jelentőségét, mi igaz és mi nem, az igazság egy „elavult koncepció lett”, „haldoklik vagy már meg is halt”.

„Az igazság halott?” – kérdezi a Time magazin a címlapon. Forrás: Pioneer Memorial Church

A post-truth fogalma azonban – a nyilvánvaló túlzásokon és félremagyarázásokon túl – önmagában is problematikusnak bizonyult – és nem csak azért, mert a „tények” és az „igazság” két nagyon komplex fogalom. Egyesek szerint nem az igazság veszett el, hanem az emberek egyszerűen más igazságokban hisznek, akkor is ha azok tévesek. Ráadásul a fogalmat (a fake newshoz hasonlóan) túl könnyen lehetett rásütni azokra, akiknek a véleményét a szakértői elit „butának, irracionálisnak vagy morálisan megkérdőjelezhetőnek” értékelte. Mások azzal érveltek, hogy a politika természeténél fogva egy igazság előtti, forrongó terület, ahol a különböző igazság-képek szűnni nem akaró ütközése termeli ki a pillanatnyi „tényeket”.

Miközben a „post-truth” továbbra is a szókincsünk része maradt, az elmúlt években több elméletalkotó, kritikus és újságíró is párban kezdte említeni a „post-shame”-mel, ami nem az ész, hanem – egy kihalófélben lévő – érzelem felől fogja meg a problémát.

A fékek kiiktatása Fuad Zarbiyev nemzetközi jogász szerint azt jelenti, hogy míg eddig a közösség előtti megszégyenülés lehetősége visszatartó erővel tudott bírni, a szégyen eróziójával a mai politikai szereplők a megszégyenüléstől való félelmet már nemcsak figyelmen kívül hagyják, hanem ez a lehetőség nem is jelenik meg valódi kockázatként. A büntetés (társadalmi megszégyenülés/lecsúszás) akkor sem következik be, amikor arra szükség lenne, mert a szégyen hiánya már nem számít rendellenességnek, hanem új normává válik.

AI generált kép. Forrás: Grok2

Egyes elemzőknél a post-shame és a post-truth ugyanannak a problémának két egymást kiegészítő vetülete.

Alastair Campbell, a The Guardian kolumnistája szerint „az igazság utániság Boris Johnson ígérete, hogy a Brexittel hetente 350 millió font áramlik az egészségügybe, a szégyen utániság pedig, hogy ezt az ígéretét nem kérik rajta számon utólag, vagy ha igen, egy legyintéssel elintézi”.

Másoknál a szégyen utániság viszont új paradigmaként jelenik meg, ami az igazság utániságnál pontosabban írja le a jelenkori helyzetet.

Ruth Wodak osztrák nyelvész például a magyar és a (korábbi) lengyel kormány EU-n belüli különutas stratégiájával kapcsolatban írt arról, hogyan váltotta fel a produktív párbeszéd, a tárgyalás és a kompromisszumok politikáját a felelősség elkerülése, a tagadás, a „rossz modor” és az anti-politika, ami szerinte sokkal inkább jellemzi a „post-shame” korszakot. Érvelésében a szégyentelenség normalizálása az illiberalizmus, a populizmus és az új autoritarianizmus velejárója.

A „post-shame” állapot sokak szerint új karaktereket termel ki a politikában, akiket Adam MacClean, a PostShame.org portál alapítója – a magyar közbeszédben sem ismeretlen terminussal – „teflonjelölteknek” nevez, mert leperegnek róluk azok a botrányok, amelyek korábban mások karrierjét még derékba törték.

Akiről minden lepereg. Forrás: Népszava

A post-shame kifejezés olyan közelmúltbeli események értelmezésekor is előkerült, mint Trump elnöksége, az orosz-ukrán háború vagy a Hamász-izraeli konfliktus. A következőkben két elméletalkotó által hozott példákat mutatunk be.

Žižek: az alapvető szégyenérzetet kellene visszaállítani

„Amikor fiatalok voltunk, régivágású baloldaliak, azt gondoltuk, hogy akik hatalmon vannak, tekintélyes figurák, és csak mi használunk obszcén gesztusokat meg trágár szavakat egymás között… de ma már tudjuk a választ. A hatalom birtokosai sokkal obszcénebbek, mint amilyennek mi magunkat valaha is képzeltük” – mondta Slavoj Žižek, aki november végén az Oxford Union meghívására tartott előadásában beszélt többek között a szégyentelenség (shamelessness) eluralkodásáról.

A filozófus szerint ezt az állapotot jól visszaadja az olyan vezetők vulgaritása, mint Donald Trump vagy Boris Johnson, de előadásában a gázai háborúból is hozott példákat.

Az egyik eset, amit beszédében felidézett, az izraeli parlament, a Knesset egyik július végi ülésszaka volt, amelyen a képviselők az izraeli katonák palesztin fogvatartottakkal szembeni brutális visszaéléseiről vitatkoztak. Žižek elmondása szerint „a vitában nem azt kérdőjelezték meg, hogy valóban történt-e erőszak, hanem hogy miért kell ezért az IDF katonáit felelősségre vonni, hiszen a Hamásszal szemben bármi, akár embertelen bánásmód is megengedett”. (A legszélsőségesebb kijelentés a kormányon lévő Likud párt egyik politikusától, Hanoch Milwidskytől származott, aki arra a kérdésre, hogy legitimnek tartja-e, hogy izraeli katonák bottal erőszakoljanak meg palesztin fogvatartottakat, azt válaszolta: „Igen! Ha ő egy Nukhba [a Hamász különleges egységének tagja, amely az október 7-i támadást vezette], akkor mindent legitim módon meg lehet tenni! Mindent!”)

„Azt gondolom, hogy még a képmutatás is jobb a nyíltság ilyen formáinál”

– jegyezte meg a filozófus.

Majd azzal folytatta, hogy a pszichoanalízis célja ma az, hogy kezdjen valamit a szégyen hiányával, ami „a perverzió egyetemessé válásához vezet”.

Žižek ezzel egy korábbi, „Miért élvezzük a szégyent?” című előadásának a felütését folytatta, amiben összefüggést vont az élvezet és a szégyenérzés között. Szerinte ami ma hiányzik, az a szégyen reflexivitása: „nem szégyenkezünk a szégyenünk miatt, hanem szégyentelenül élvezzük azt”.

Trump fiai

Szintén a pszichoanalízist, sőt annak ősatyját, Sigmund Freudot hívja segítségül Hal Foster amerikai kultúrkritikus, aki a What comes after farce? című könyvében a szégyen előtti időket idézi fel annak megértéséhez, mi vezetett a mai, általa is „szégyen utáninak” nevezett állapotokig. Fostert amerikaiként leginkább a trumpizmus érdekli, ennek leírásában pedig ő sem áll meg pusztán a post-truth jelenség rögzítésénél. Azt vallja, hogy Trump híveit a cinikus ész és egyfajta „fetisisztikus tagadás” jellemzi (tudják, hogy X nem igaz, de akkor is hisznek benne), de szerinte ezen kívül is van még valami, amivel Trump alakja megbabonázza őket.

Barlangrajz Spanyolországban. Forrás: Tourismomomfrague

Freud Totem és tabu (1913) című értekezésében a premodern társadalomról fest egy képet, amelyben a primitív horda és az őket uraló mindenható ősatya viszonyát vázolja fel. A történet szerint ez a szörnyű apa minden nőt birtokol a csoportban, fiait azonban ebből szexuálisan kizárja – meséli Foster. Ez az állapot elkerülhetetlenül ahhoz vezet, hogy fiai fellázadnak ellene, megdöntik hatalmát, ugyanakkor ez a tett bűntudatba is taszítja őket, ami az apa figurájának felmagasztosításához vezet. Innentől mint istent vagy legalábbis totemet imádják, köré pedig tabukat építenek (például a vérfertőzés vagy a gyilkosság tilalmát.) Foster szerint a mű történelmi olvasatában ez a mese a demokrácia allegóriája: a polgári forradalmak megdöntik a királyokat, az atya által irányított hordából pedig testvéri közösség lesz.

Foster aztán Freud egy későbbi, 1921-es munkáját (Csoportpszichológia és az Ego analízise) is felidézi, amelyben ez a mindenható ősapa ismét visszatér, méghozzá az autoriter diktátor alakjában. Freudnek ebben a művében már a korszak tömegpolitikája és a fasizmusba való átmenet jelenik meg: a demokratikus közösség visszavedlik primitív hordává, ami leküzdhetetlen vágyat érez arra, hogy korlátlan hatalommal irányítsák.

És hogy jön mindehhez Trump? Foster szerint személyében az az egészen rendkívüli, hogy a kétféle azonosulást egyszerre kínálja fel: egyrészt megtestesíti a törvényt (az atyát, aki ezek betartása felett őrködik), másrészt a törvény szégyentelen áthágását is (a transzgressziót, ami fellázad ellene). Trump támogatói „egyszerre hódolnak tekintélye előtt és irigylik, hogy kívül áll a törvényeken. Van egy híresség-elnökünk, akinek mindent szabad és egy ősatyánk (a legfőbb bully), akinek egy sereg férfi akar a nyomába szegődni” – írja.

Címlapi fotó: Slaven Vlasic / GETTY IMAGES NORTH AMERICA / Getty Images via AFP