A Lakmusz szerkesztőségének próbálkozása a kulturális ajánló műfajában, avagy hogyan lehet ellenőrizni, hogy a császárpingvin ehető-e? Összeszedtük, mit néztünk és olvastunk idén, mi gondolkoztatott el minket tényellenőrzésről, összeesküvés-elméletekről vagy az emberi hiszékenységről.

A kulturális ajánlók nagy része eredetileg a Lakmusz kéthetente jelentkező hírlevelében jelent meg, amire itt lehet feliratkozni.

Lehet-e valódi párbeszédet folytatni valakivel, akinek a valóságérzékelése, és ezzel összefüggésben a megélt valósága is teljesen más, mint a miénk? A Lakmuszon sokszor és sokféleképpen foglalkoztunk már ezzel a kérdéssel, különösen ünnepek előtt, amikor akarva-akaratlanul is egy asztalhoz ülünk olyan családtagokkal, akik merőben másként gondolkodnak, mint mi. Cikkeink tényekkel és argumentációs technikákkal segítették az olvasót, Jorgosz Lánthimosz görög rendező új filmje, a Bugonia viszont teljesen lesöpri a dialógust, mint olyat az asztalról.

A film már-már abszurdba hajlóan mutatja meg, hogyan fullad kudarcba minden meggyőzési kísérlet, ha a vitázó felek semmilyen közös alapban nem tudnak megegyezni. Nemcsak abban, hogy az egyetem vagy a média hiteles intézmények-e, hogy mit jelent a szakértelem és kit hogyan hitelesít, de abban is különböznek, ahogy a problémát meg akarják oldani. Miközben egymás retorikai eszközeit látszólag már kívülről ismerik.

„Azt fogod mondani, valami internetes önhipnózisos visszacsatolási hurok fogságában estem, meg hogy kapuőrök, normák és az egész gyenge hegemón lószar” – hangzik el a film egyik jelenetében. Miután a ráció és a logikus levezetés sorra csődöt mond, más módon csillan fel a remény az álláspontok közelítésére. Kegyetlen játékok során derül ki, hogy az életünket vezérlő meggyőződéseket nem lehet csak úgy kiirtani anélkül, hogy a mélyükre néznénk. Ehhez viszont vállalni kell a szembenézést azzal, hogy a pokol a másik ember. (Német Szilvi)

A szívünknek különösen kedves jútyúber-filozófus végre egy teljes, közel 3 órás adást szentelt a szívünknek különösen kedves témának, az összeesküvés-elméleteknek. Az eszmefuttatás a világ összes titkos erőjét leleplező óriásdiagrammoktól indul, és a Qanonon át Candance Owensig végigzongoráz vagy ezer összeesküvés-elméletet, és nem is csak a közös pontokat keresi - intencionalizmus, dualizmus, szimbolizmus -, hanem a választ arra a kérdésre, hogy miért.

Kapjuk be a piros nyulat, kövessük az üregbe a pöfékelő filozófus asszonyt, és vegyük fel az ironikus empátia pozícióját a témával szemben – végülis is mi más lenne a jútyúbfilozófia lényege, és egyben a válasz a konteokrízisre, mint a megértő felülemelkedés művészete. (Pálos Máté)

Daniel Kahneman izraeli-amerikai pszichológus a közgazdasági Nobel-díjat kapta meg a racionális döntéselmélet korlátainak kutatásáért, Thinking, fast and slow (Gyors és lassú gondolkodás) című könyvéből azonban sokat tanulhatunk arról is, miért hiszik el sokan a dezinformációt, és miért olyan nehéz küzdeni ellene.

Kahneman szerint az emberi gondolkodás alapbeállítása hajlamossá tesz bennünket arra, hogy a sokszor ismételt, így ismerős állításokat igaznak fogadjuk el; hogy azt higgyük, az épp előttünk lévő információ egyenlő minden elérhető információval; hogy a véletlen egybeesések mögött is ok-okozati összefüggést feltételezzünk; és hogy abban a keretezésben vizsgáljuk a problémákat, amelyikben elénk kerülnek.

Továbbá a bonyolult „mit gondolok erről” kérdést gyakran helyettesítjük az egyszerűbben megválaszolható „milyen érzéseket kelt ez bennem” kérdéssel. Bár Kahneman szerint intuíciónk folyamatos megkérdőjelezése nem reális elvárás, arra képesek lehetünk, hogy felismerjük a kognitív hibákhoz vezető tipikus helyzeteket, és ilyenkor tudatosan „bekapcsoljuk” gondolkodásunk lassabb, kritikusabb, elemzőbb formáját. (Teczár Szilárd)

Christo Grozevről az Ellenméreg annyit árul el, hogy mielőtt 2015-ben csatlakozott volna a Bellingcathez, főként rádiócsatornáknál dolgozott újságírói, majd vezérigazgatói pozíciókban, később pedig Európa-szerte számos médiabefektetésben vett részt – ebből az üzleti világból érkezett az oknyomozók közé. Munkamódszeréről kevés szó esik, egy félmondattal azonban a film hangot ad azoknak a kritikáknak, miszerint nem fér bele az újságírói etikába az, amit Grozev és a Bellingcat gyakran csinál: hogy a mindenki számára elérhető (open source) információk mellett a darkweben, Oroszország virágzó internetes feketepiacán pénzért is vásárolnak információkat: akár kétes forrástól származó személyes adatokat, telefonszámokat, utazási adatokat is.

Grozev múltjával a film kevésbé foglalkozik, életébe nem sokkal azután kapcsolódunk be, amikor kiderül: felkerült Oroszország körözési listájára. Az épp Amerikában tartózkodó Grozevet a „szolgálatok” értesítik, hogy nem ajánlatos visszautaznia Ausztriába, ahol családjával már több mint 20 éve él, mert „egyik európai nagyvárosban sem tudják garantálni a biztonságát”.

Az Ellenméreg egyik nagy erőssége abban rejlik, hogy rendkívül érzékletesen mutatja be azt az érzelmi és pszichológiai terrort, amiben ezek az „ellenségek” a mindennapjaikat kénytelenek tölteni. A tehetetlenséget, hogy nem tudják, mi történik ma vagy holnap velük és azokkal, akiket szeretnek, ráadásul nem is lehetnek ott mellettük. A paranoiát, hogy valaki követi őket, hogy lehallgatókészülék vagy valami sokkal rosszabb lapul a félig üres apartmanok falában, ahol magányosan húzzák meg magukat a sötétben. A minden mögött megbúvó félelmet és az állandó stresszt, hogy soha senki sincs biztonságban. És végül a kilátástalanságot, hogy hol van ennek az elnyomó és gátlástalan rezsim ellen folytatott harcnak a vége.

A film nyomasztó hangulata mellett tele van elszántsággal, szenvedéllyel és azzal a néha már nehezen érthető megszállottsággal, ami Grozevet és újságíró társait (köztük a szintén száműzetésben és fenyegetettség alatt élő orosz Roman Dobrokhotovot) hajtja. Ők ugyanis akkor sem adják fel és hunyászkodnak meg, amikor követik őket, amikor bujkálniuk kell, amikor veszélyben a saját és családjuk élete. Akkor is abban látják az egyetlen továbblépést, hogy még egy leleplező cikket publikálnak arról, aki minden bizonnyal a fejüket akarja. (Fülöp Zsófia)

Az egyik szombatomat ezzel a szép hosszú cikkel töltöttem – áttekinti a New Yorker kábé százéves fektcsekkdipartmentjének történetét és anekdotakincsét. Nemcsak rohadt szórakoztató az egész, de nagyon sokat lehet tanulni belőle újságírásról, szövegek szerkesztéséről. Például azt, hogy hiába talál még a szöveghez kirendelt fektcsekker 70-80 hibát egy szerkesztett anyagban – közel sem csak számokról és tulajdonnevekről van szó, ha egy novella főszereplője sárgának találja a madárszart, a tényellenőr ornitológushoz fordul, kizárandó, hogy az író színtévesztő vagy hogy valamilyen lehetetlen jelenséget ír le –, a javítás után is csak megközelíteni fogja a végtére is leírhatatlan valóságot.

Amiből nem a tények elmosása, hanem a tények folytonos pontosításának igénye következik... A feladat: mindeközben megőrizni a szigorú derűt!

Ebben is segít a cikk. Kedvcsináló sztori: az egyik szerző a lapvezetésben panaszkodott a mellé kiosztott fektcsekkerre, mondván, mindenbe beleköt és túlságosan beleéli magát a munkájába: „adjatok neki egy nyugtatót, olyan vele dolgozni, mintha seggbe dugnának egy forró termosszal”. A hasonlat aztán visszajutott egy fektcsekker fülébe, aki némi gondolkodás után azt mondta: „ha egy termosz megfelelően működik, a külső felszíne egyáltalán nem meleg”. (Pálos Máté)

Halál Máltán. Ezzel a címmel akár egy detektívregényre is számíthatnánk, és bár fordulat meg sötétben tapogatózás bőven van a történetben, fikció egy szemernyi sem. A cím ráadásul előrevetíti a kezünkben tartott könyv kegyetlenségét: nemcsak a gyilkosság körülményei és az elkövetők indítékai kegyetlenek, hanem az is, hogy a meggyilkolt nő történetét a saját fia meséli el, nem kímélve se magát, se az olvasót egyetlen borzalmas részlettől sem. És hogy mindezt miért teszi? Hogy soha senki ne felejtse el, ki volt Daphne Caruana Galizia.

A máltai újságíró nagyjából 30 éves pályafutása alatt végig azért küzdött, hogy a lehető legpontosabban bemutassa a Málta politikai és gazdasági elitjének életét átszövő korrupciót. Ezt már életében is sikerült elérnie, de igazán csak halálával lett világos az egész világnak, hogy a kis mediterrán szigetország valójában mekkora maffiaállam. „A helyzet kétségbeejtő” – írta le utolsó mondatát Daphne, majd néhány órával később meghalt, ezért a mondatáért és minden egyes korábbiért. A könyv egy ponton véget ér ugyan, de a történet ma is folytatódik, és a helyzet továbbra is kétségbeejtő. Paul Caruana Galizia könyve mégis ad némi reményt, hogy a végén a jók győznek, és hogy vannak, akiket soha semmilyen korrupt politikai elit nem tud eltörölni a föld színéről. (Fülöp Zsófia)

Nina Jankowicz 2022-ben egy rövid ideig a Biden-kormány dezinformációellenes testületének vezetője volt. Az ellene irányuló durva online zaklatás miatt azonban úgy döntött, hogy bár csak néhány hete került az új pozícióba, felmond és otthagyja élete első kormányzati állását. Ninára gyakorlatilag rázúdult a népharag: kikiáltották a „dezinformáció cárnőjének”, Tucker Carlson azt híresztelte róla, hogy fegyvereseket fog küldeni azoknak az amerikaiaknak az otthonába, akikkel nem ért egyet, nyilvánosságra hozták a személyes adatait, megkérdőjelezték nemi identitását, deepfake pornót terjesztettek róla és halálosan megfenyegették. Nina eközben első gyerekével volt terhes, akiről, bár még meg sem született, rettenetes dolgokat mondtak az emberek.

Ezek a tapasztalatok indították el Ninát azon az úton, amin azóta is jár: annak a kutatásába kezdett bele, hogy vajon milyen zaklatásnak és online abúzusnak vannak kitéve azok a nők, akik politikai vagy kutatói, újságírói pályára adják a fejüket, és megszólalnak a nyilvánosságban. Ennek a kemény munkának az eredménye a 2022-ben megjelent How to Be a Woman Online című könyv, ami könnyed rózsaszín borítója ellenére dermesztő olvasmány. Ha azonban túljutunk a durva támadásokat ecsetelő részeken, iszonyú hasznos kézikönyvként áll előttünk: felvértez bennünket arra, ami az online világban vár, eszközöket ad a kezünkbe, amivel harcolhatunk a zaklatókkal szemben, és megsimogatja a vállunkat, miközben azt mondja, nem vagy egyedül. Mindenkinek szívből ajánlom, aki valaha regisztrált egy közösségi oldalra; nőknek és férfiaknak egyaránt. (Fülöp Zsófia)

Jay McInerney huszonévesen volt fektcsekker a legendás New Yorkerben, de nem végezte elég alaposan a munkáját, úgyhogy kirúgták. Nem is az volt a gond vele, hogy minden este fejest ugrott a neonfényes manhattani éjszakába meg egy medencényi kokainba, ezért reggelente elkésett, hanem az, hogy saját szépirodalmi ambícióitól megrészegülve hanyagul ellenőrizte a tényeket. Viszont később tényleg megírta első regényét, Fények, nagyváros címmel. 1988-ban jelent meg, McInerney akkor 29 éves volt. A történet szerint egy huszonéves férfi egy meg nem nevezett legendás New York-i újságnál dolgozik fektcsekkerként, de nem végzi elég alaposan a munkáját, éjjelente fejest ugrik a neonfényes manhattani éjszakai életbe meg „Bolívia nemzeti össztermésének egy nagyon kicsi porciójába”, és reggelente elkésik, ami kollégái szerint lényegében „egy tévedés a greenwichi időt alapul véve”. De az igazi probléma az, hogy a tények helyett saját szépirodalmi ambíciói részegítik meg, és hibákat hagy egy szövegben. Ha a főszereplőt Jaynek hívnák, manapság autofikciót emlegetnénk, de a főszereplőt nem hívják sehogy, pontosabban nem derül ki a neve, sőt a kezdetben Bret Easton Ellis világát, de később meglepő módon inkább Raymond Carver-i mélységeket – McInerey mindkettőjükkel kokainozott, utóbbitól irodalmat is hallgatott – idéző regény egyes szám második személyben van megírva.

Mindez nekünk nemcsak azért érdekes, mert a talán többre hivatott fektcsekkerek sorsát akkor is szívünkön viseljük, ha azok irodalmi hősök (sőt), hanem azért is, mert a regény első fejezetei betekintést engednek egy Tényhitelesítő Osztály működésébe — így hívják ugyanis a regényben a fektcsekking részleget, amit nyilvánvalóan a New Yorker legendás Fact-checking Departmentjéről mintáztak. (Egyúttal írásunkkal felvetnénk a tényellenőr kifejezés problematikusságát, és a nagyszerű fordító, Siklós Márta nyomán elhelyeznénk egy érvet a „tényhitelesítő” használata mellett.)

Az más kérdés, hogy fogalmunk sincs, mennyire tényszerű ez a betekintés, lehetséges, hogy a tényellenőr minden alapot nélkülöző mesékkel vágott vissza. Elvégre olyan csak nem történt soha, hogy egy kirúgott kolléga éjszaka egy menyétet rejtsen el a részlegvezető szerkesztőjének fiókjában! A kiugrott tényellenőr kirúgott tényellenőrről szóló regényének tényellenőrzésről szóló passzusainak tényellenőrzésétől most eltekintünk (de csak helyhiány miatt és fájó szívvel).

Szóval, ha mindez fikció is, akkor is meg lehet érezni belőle, milyen az atmoszféra odabent, hogyan tekintenek a szerkesztők és tényhitelesítők a munkájukra és a világra, mit jelent „szétválasztani a tények búzáját a vélemények ocsújától”, hogyan lehet ellenőrizni, hogy a császárpingvin valóban ehető-e, milyen érzés figyelmeztetni egy írót arra, hogy az Oregonban játszódó novellájának műlegyes horgászjelenetében tévesen esik szó sárgapillangó-lárvák kikeléséről, mert Oregonban soha nem keltek ki sárgapillangó-lárvák, ugyanis soha nem élt arra sárgapillangó.

Sokat elárul az a regénybeli sztori is, miszerint a főszerkesztő egyszer nem volt hajlandó nyomtatásba adni egy idézetet az elnöktől, mert meg volt róla győződve, hogy az elnök rossz értelemben, a heves értelmében használta a heveny szót egy nyilatkozatában. Úgyhogy ki akarta csikarni az elnök vagy legalább a Fehér Ház hozzájárulását a szó lecseréléséhez, de sajnos a Házban senki sem értette, mi a fenét akar. A nyomda már kinyomtatta a fél újságot, toporzékolva várta a maradékot. Megoldást az hozott, hogy egy korrektor megtalálta: bár az értelmező szótár előző két kiadása valóban különbséget tett a két szó között, a legújabb harmadikban már szinonimaként szerepelnek. (Ezzel együtt a főszerkesztő azért teljesen nem nyugodott meg.) (Pálos Máté)

___

Címlapi kép: Contrapoints YouTube-csatorna.