Olyan cikkeket, rádióműsorokat, kulturális tartalmakat gyűjtöttünk össze, amik kapcsolódnak a munkánkhoz, és amiket a Lakmusz újságírói valamiért érdekesnek tartottak idén. Megszerettük például a BBC-s műsort, amire Ákos felesége hívta fel a figyelmünket. Szubjektív szerkesztőségi visszatekintés és ajánló következik.

Shell Game, podkaszt

Számomra az év számos fontos, tág értelemben vett közéleti kérdése ért össze a független techújságíró Evan Ratliff bátor és érzékeny podkasztjában, a Shell Game-ben – kérdések a technológiavezérelt társadalmunk jövőjéről, az információs háborúk sújtotta demokráciák jelenéről, a Harari-féle AI-aggodalmakról.

A műsor pofonegyszerű, meglehetősen gyakorlatias, kifejezetten szórakoztató, és majdnem annyira hideglelős is:

Az újságíró egy viszonylag olcsó és egyszerű programmal létrehozza a saját hangklónját, ráköti a ChatGPT-re, és arra utasítja, hogy hívjon fel különböző embereket, magát Ratliff Evannek kiadva. A Gép Evan valódi ügyfélszolgálatoktól valódi és gépi scamerreken át online terapeutákon keresztül a saját családtagjaival, de még önmagával is beszélget – ez utóbbi igen zavarba ejtő eredménnyel zárul, a két Gép Evan elég gyorsan megbeszél egy másnapi találkozót, viszont elköszönni már nem képesek egymástól, a beszélgetés felvétele tízpercnyi „szervusz, a legjobbakat neked is” ismételgetéssel zárul.

Az is elég félelmetes, amikor az újságíró felmondja az élettörténetét az AI-nak, majd elküldi egy online terapeutához – a felvétel viszont valódi, felkavaró belátásokra készteti a valódi Evant. Ennél már csak az durvább, amikor Ratliff a Gép Evannal felhívatja a kisgyerekeit és évtizedes barátait, és végighallgathatjuk, hogyan reagálnak egymásra.

Észrevétlenül képet kapunk arról, milyen fontos cégek, új szolgálatások működnek az AI-hangügynökök elképesztően gyorsan fejlődő piacán, de mindeközben az újságíró egy önmagán elvégzett és nem biztosított kimenetelű kísérlet eredményeit is élőben közvetíti: Ratliff számot ad arról, milyen érzés a saját gépi hangmásával beszélgetni, milyen érzés átverni vele a scammereket, vagy éppen a barátait.

A barátok-családtagok reakciói különösen gyomorszorítóak: természetesen mindenkinek elég gyorsan leesik, hogy egy géppel beszélget, mármint úgy 10-30 másodperc után. De mintha egyikük sem tudna szabadulni attól a gondolattól, hogy a gépben valami mégis ott van Evanből, és fordítva.

Ratliff a folyamat közben maga is elbizonytalanodik saját autentikus hangjában, és arról számol be, hogy a sok Gép Evan hallgatása után úgy érezte, elkezdett gépiesebben beszélni. Öntudatlanul tovább erősítette a gép által felerősített sajátos beszédstílusjegyeit, közelítve valamiféle „üres magabiztos” megszólaláshoz. De valóság és illúzió akkor keveredik össze végképp, amikor Ratliff egyik régi barátja arról számol be: nem biztos abban, hogy a Gép Evannel való beszélgetés után valaha újra 100 százalékos lesz a bizalma Evan valódi hangjában.

Evan Ratliff egy 2019-es beszélgetésen. Fotó: Matt Winkelmeyer/Getty Images

Ratliff nagyon eltalálja az elméleti kérdések, a bevágott beszélgetésrészletek és a technológiai információk elegyét, képes a történetet végig személyes szinten tartani, így az egészből valamiféle halvány, de magabiztos derű, bátor humanizmus sugárzik, miközben pont azt mutatja meg,

Akkor is, ha az AI nem veszi át a kontrollt az atomarzenál felett, hanem egyszerűen csak belép a hétköznapi szociális interakciókba. (Pálos Máté)

Antisocial, rádióműsor

A brit közszolgálati rádió társadalmilag érzékeny vitaműsorára Ákos felesége hívta fel a férje, aztán Ákos a magyar nyilvánosság figyelmét, amikor egy interjúban azt bizonygatta: Angliában akkora a baj, hogy egyre több diák képzeli magát macskának vagy más állatnak, a tanárok pedig hagyják. A műsorban – mint azt a Lakmuszon megírtuk – ilyet persze nem állítottak, a kevés ismert beszámoló a jelenségről pedig kifejezetten megkérdőjelezhető hitelességű, ennek ellenére konzervatív politikusok és véleményvezérek többször terjesztették már ezeket alaptalanul.

Ákos állításáról szóló cikkünk nem szándékolt pozitív hatásaként a brit kultúrharc frontvonaláról témákat szemezgető műsorra, az AntiSocial-re kifejezetten rákaptunk: tanulságos, milyen forró témák foglalkoztatják, provokálják a brit közvéleményt, és ezek hogyan jelennek meg az online térben, ezeket hogyan kezeli egy fejlett és viszonylag nagy bizalmat élvező államapparátus, és hogyan biztosít az ilyen vitáknak felületet egy tradicionális médium.

Az Antisocial öndefiníciója szerint „béketárgyalás egy polarizált, propagandával terhelt kulturális háborúban”, célja, hogy a megosztó témákról is a megértést, a tényeket és a tiszteletet alapul véve beszélgessenek, gyakran egymással egyet nem értő emberek, és hogy a hallgató átlássa, hogy a hájp „miről szól igazából”. Volt műsor például a nagy lakosságcsere-elméletről, vagy éppen arról, hogy a Hófehérke és hét törpe remake-jének van-e dolga a törpe termetű emberek reprezentációjának ügyével.

Tanulságos a szélsőséges nőgyűlöletről szóló epizód is, amiben egy fiúk-férfiak jólétéért és egy nőkkel szembeni erőszak ellen fellépő civil beszélget arról, hogy tekinthető-e olyanformán szélsőséges extremizmusnak a nők elleni szélsőséges gyűlölet, mint a terrorizmus, illetve hatékony lehet-e a nőket beemelni a „védett kisebbségi csoportok” közé, hogy az ellenük elkövetett bűncselekmények, például a gyűlöletbeszéd, bizonyos esetekben szigorúbb büntetést vonjanak maguk után.

Még az a műsor is érdekes, amiben azt járják körbe, hogy Nagy-Britanniában mivel jár egy bizonyos nyelvjárásban megszólalni, a nyelvjárásokat az államnak milyen fokig kellene védenie, úgy, hogy közben biztosítsa azt is, hogy a nyelvjárást beszélő embert ne érhesse hátrányos megkülönböztetés.

Persze lehet mondani, hogy ezek a témák Magyarországról nézve, pontosabban hallgatva, olyanok, mintha asztronauták – hűvösen előzékeny stílusban előadott – vitájába kagylóznánk bele az űrséta helyes időpontjáról, és az észrevétel lényegében jogos is. Ugyanakkor pont a magyar közélet stílusától, témáitól való hatalmas távolság teszi izgalmassá és frissítővé az élményt: hiszterizált, szűkös és megcsonkított információs terekben a belátható perspektíva radikális szélesítése önmagában értelmes és logikus gesztussá válhat. (Pálos Máté)

Bellingcat, oknyomozó újságcikk

A Bellingcat nyomozása az OpenDream nevű, egy általános AI képgenerálónak tűnő oldalról mély nyomott hagyott bennem. Ez a cikk nemcsak azt mutatja meg, milyen veszélyeket rejt magában a mesterséges intelligencia, hanem azt is, hogy mennyire sokat kell még dolgozni az ilyen oldalak szabályozásán, és hogy mekkora üzlet rejlik az AI-ban és az általa generált deepfake-ekben.

Az OpenDream magát AI képgenerátorként határozta meg, a platformon azonban rengeteg gyermekekkel kapcsolatos szexuális visszaéléseket bemutató tartalmat generáltak a felhasználók, ezek a képek pedig hónapokig elérhetők voltak a nyilvános oldalon, anélkül, hogy bármiféle moderálás történt volna.

A cikk ugyanakkor reménykeltő is, hiszen a Bellingcat nyomozása és bejelentése után az oldalt felfüggesztették. (Fülöp Zsófia)

Drezzdon, művészeti projekt az Instagramon

A csatorna lírai módon mutatja be a kortárs kultúra képekhez fűződő elvárásait, amelyek a nyilvános forrásokból dolgozó OSINT-nyomozásokban is érvényesülnek: egy kép, már technikai meghatározottságánál fogva is, mindig több információt rejt, mint ami első pillantásra látszik, és a kódolt rétegek feltárásával valamiféle igazsághoz juthatunk el.

A képeken a jelentéssel telített elemek kiemelésére szolgáló piros keretek vagy nyilak ennek a forenzikus elemzésnek az esztétikai jelölőivé válnak, egyúttal ki is szolgáltatják az eljárást a felületes utánzásnak – az olyan ál-tényellenőrző oldalak mint az orosz War on Fakes szintén előszeretettel használják ezt az esztétikát saját igazuk bizonyítására.

Ennek a vizuális jelenségnek már a tudományos szakirodalma is megvan, a Verso kiadónál nemrég jelent meg az ‘Investigative Aesthetics’ című könyv. (Német Szilvi)

Polgárháború, film

Alex Garland érdekes figura, ő írta a kultfilm-adaptációként ismertté vált ‘A part’ című regényt, de a 2012-es ‘Dredd bíró’ című filmet is, rendezőként pedig behatárolhatatlan, filozofikusnak szánt scfi-fi horrorokat jegyez a mesterséges intelligenciáról (Ex Machina, Devs) vagy éppen az ökoválságról (Expedíció). Nem gondoltam volna, hogy pont tőle érkezik egy film, ami csöpögős értelmiségi pátosz és számítógépek mögött morális dilemmák kereszttüzébe került szemüveges figurák nélkül, de sok kemény akciójelenettel és pazar látványvilággal emeli piedesztálra korunk heroikusan cinikus lúzereit, az újságírókat, akik végül saját bőrüket is vásárra viszik, hogy kimentsék a frontvonalról a legfontosabb közös értéket: a hiteles információt. Például egy elnök halála előtti utolsó szavait. (Pálos Máté)

Az igazság manapság: a sajtószabadság harca az alternatív tények korában, könyv

Újra aktuálissá tette egyik néhány évvel ezelőtti olvasmányélményemet Donald Trump elnökválasztási győzelme. David E. McCraw 21 éve segíti jogászként a New York Times szerkesztőségének munkáját, a háttérben dolgozva azon, hogy jogi fenyegetések, sajtóperek ne állhassanak semmilyen közügy nyilvánosság elé tárásának útjába. 2019-ben jelent meg a memoárja ‘The Truth in Our Times: Inside the Fight for Press Freedom in the Age of Alternative Facts’ címmel, amelyben a lap hasábjain robbanó legnagyobb sztorik mögött lezajlott jogi csatáit idézi fel.

Az egyik, a könyvben központi szerepet játszó sztori épp azt mutatja meg, hogyan próbálta az akkor még csak elnökjelölt Trump jogi csapata minden eszközzel megakadályozni, hogy a lap nyilvánosságra hozza két nő történetét arról, hogy az elnökjelölt korábban zaklatta (fogdosta) őket. McCraw nem véletlenül 2019-ben jelentette meg visszaemlékezését: a 2016-ban kezdődő első Trump-elnökség megmutatta, hogy Trump az USA első embereként sem áll máshogy a nyilvánossághoz: a független sajtót ellenségként kezeli, és szemrebbenés nélkül képes fake news-nak bélyegezni a neki nem tetsző tényeket. (Neuberger Eszter)

Valódi hamisítvány, kiállítás

A megnyitó napján láttuk, de február 16-ig látogatható a ‘Valódi hamisítvány: A hamisítvány és a hamisítás története’ című interaktív kiállítás a Blinken OSA Archívum Centrális Galériájában.

A kiállítás nagy része nem a jelenről szól, fő állítása éppen az, hogy a hamisítás állandó velejárója a kultúránknak, és mindig azon a területen történik, ami épp a legfontosabb: az ember azt próbálja hamisítani, ami a legértékesebb számára, nyilvánvalóan a nagy haszon reményében. Aztán előbb-utóbb megtörténnek a leleplezések, a hatóságok, a közhangulat, a terület szakértői tudatosabbá válnak.

A kiállítás hat részben mutatja be mindezt. Az első a világi és egyházi hatalmasságokhoz kapcsolódó legitimációs törekvésekről szól, ide tartozik például a pápaság hatalmát megalapozó, hamis constantinusi adománylevél története. A második rész soha nem létezett világok hamis leírásait és térképeit helyezi a középpontba, de itt mutatja be a kiállítás a piltdowni lelet sztoriját is: a modern tudománytörténet egyik legnagyobb csalását négy évtized után leplezte le a British Museum 1953-ban, bebizonyítva, hogy a majom és az ember közötti „hiányzó láncszemként” ismertté vált koponya állkapcsa valójában egy közönséges majomtól származik.

A kortárs világhoz és igazságon túli jelenünkhöz a hatodik részben jutunk el.

A kiállítás alkalmas arra, hogy történeti kontextusba helyezze a hamisítás és manipuláció kérdését: hogyan jutottunk odáig, hogy mára a hírhamisítás ekkora üzlet és ekkora hatalom lett? Az információk, hírek hamisítása leginkább technológiai és médiaismereteket igényel, de ezekből se túl sokat. Ennyiben a tárlat a post-truth kort a hamisítás demokratizálódásaként, tömegessé válásaként prezentálja.

Nem véletlen, hogy a kiállítás végső jó tanácsa: ma nincs más választásunk, mint elsajátítani és terjeszteni az alapvető oknyomozó újságírói információ-ellenőrző technikákat, és az államoknak is ezt kellene segítenie a médiatudatosság és digitális biztonság növelésével az állampolgárok körében. Egészen odáig, amíg ezek a technikák bejutnak az általános műveltségbe, és természetes módon részévé válnak a kritikus gondolkodásnak. (Pálos Máté)

(Címlapi fotó: Matt Winkelmeyer/Getty Images)