A Nemzeti trip című áldokumentumfilmet három éve mutatták be, de vannak, akik a figyelmeztetés ellenére máig hisznek neki. Mitől működik az átverés, és miért lehet ez jó gyakorlás az álhírek felismerésére?

Három éve mutatták be azt az áldokumentumfilmet, ami egy acid tripként ábrázolta a Kádár-korszak kezdetét. Nem képletesen, hanem szó szerint: a Nemzeti Trip – A legvidámabb barakk harminchat percen keresztül hoz fel bizonyítékokat arra, hogy az ‘57-es majális sikerét az ivóvízbe csempészett LSD-vel érte el a Moszkvából irányított akkori pártvezetés. Az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának (ÁBTL) rendezvényén a film utóéletéről annak egyik rendezője, Halmos Ádám, és egyik szereplője, Rainer M. János beszélgetett Krahulcsán Zsolt történésszel. Mitől működik egy áldokumentumfilm? Miért hiszik el az emberek a legnagyobb képtelenségeket? És miért lehet hatásos az álhírekkel szemben?

Az áldokumentumfilm vagy angolul “mockumentary” egy filmes műfaj: olyan vígjátékok megnevezésére szolgál, amelyek a dokumentumfilmek stílusát öltik magukra. A műfaj különböző változataival – a kamu munkahelyi reality showtól (The Office) a BBC stílusát utánzó pszeudo-ismeretterjesztő filmekig (Cunk on Earth) – rendszeresen találkozhat a hazai közönség, a magyar filmgyártás azonban eddig kevés hasonló produkcióval állt elő. “Ennek egyenes következménye, hogy minden magyar áldokumentumfilm bekerül a kánonba” – mondta a beszélgetésen a Nemzeti trip rendezője.

LSD a vízben

Korabeli felvételek tömege érhető el az interneten 1957. május elsejéről, amikor több százezer ember hallgatta a budapesti Hősök terén, hogy Kádár János beszédében “az októberi ellenforradalmi támadás felett” aratott győzelmet ünnepli. Hogyan volt lehetséges ez alig fél évvel a forradalom véres leverése után?

Ez az alapvető dilemmája Halmos Ádám és Horváth Réka Nemzeti Trip című filmjének. Az áldokumentumfilm műfajába sorolható alkotás a kérdésre egyszerű, de annál abszurdabb választ kínál: a Fővárosi Vízművek Kádár Jánosnak, az MSZMP KB újonnan kinevezett első titkárának utasítására lizergsav-dietilamid ot, közismertebb nevén LSD-t adagolt a budapesti ivóvízhálózatba, hogy az emberek hangulatát javítsa. A terv szerint az így minden háztartásba eljutó pszichoaktív szer boldogabbá tette a fővárosiakat, akik a politikai nagygyűlésen már a “nagy félelem” időszakát feledve, önfeledten ünnepeltek.

A képtelen sztorit változatos módszerekkel próbálják elhitetni a nézőkkel. A film egy pontján például Kádár “titkárnője” arról beszél:

“Kádár abban az időben nagyon sokat beszélgetett egy bizonyos Hofmann nevű emberrel. Kitalálták, hogy egy új módszerrel, az úgynevezett mikrodózissal lehet tömegpszichózist vagy mi a fenét előidézni”.

Bár az LSD-t a ‘30-as évek fordulóján tényleg Albert Hofmann svájci kémikus szintetizálta először, a világrengető felfedezésben semmilyen módon nem segítette a magyar kommunista munkáspárt egykori feje. Kettejük találkozása már csak azért sem valószínű, mert a magyar pártfőtitkár ‘56 októbere és ‘57 májusa között egyedül Moszkvában járt külföldi kiküldetésen , útja során pedig Ungvárt és Munkácsot érintette, Hofmann bázeli laboratóriumát – az ismert források szerint – viszont nem.

Ma már egyre kevesebben vannak, akik személyesen átélték a szocializmus kezdeti éveit, de a filmre reagáló közösségimédia-kommentek alapján még ennek a generációnak a tagjai sem teljesen immunisak a Nemzeti trip valóságtól elrugaszkodó megfejtésére, mesélt tapasztalatairól a beszélgetésen Halmos Ádám rendező. Halmos a a közönségtől érkező visszajelzésekről azt mondta, többen is elismerték, “lehetett valami a vízben”, sőt olyannal is találkozott, aki meg volt róla győződve, azért nevezik az alkotást áldokumentumfilmnek, mert így akarják leplezni, hogy a bemutatott események valóban megtörténtek.

De mivel képes elérni a film, hogy benyaljuk az LSD-s történetet?

Ha az áldokumentumfilm-készítést egy receptként képzeljük el, akkor az egyik elengedhetetlen összetevő a hiteles megszólaló, a nagybetűs szakértő személye – magyarázta a beszélgetésen Halmos Ádám. A filmekben általában ez az egyetlen szereplő, aki valóban “magát játssza”, vagyis nem kell semmilyen valótlanságot állítania ahhoz, hogy hitelesítse a filmben előadott fiktív történetet.

A Nemzeti Trip ben Rainer M. János történész vállalta, hogy beszél a forradalomról és az azt követő eseményekről. Ahogy a beszélgetésen fogalmazott: úgy, “ahogy azt bármelyik szemináriumán tenné”. Jelenléte a filmben mégis nagyobb nyomatékot ad a “korabeli szemtanúk” elbeszélésének, pedig ők színészek által eljátszott karakterek. A filmben például Kádár egykori titkárnőjét, Gacsal Lujzát Szécsi Vilma, az LSD-akció végrehajtásával megbízott vegyész teljes egészében kitalált figuráját pedig Somhegyi György alakítja.

Rainer M. a felkérésről azt mondta, tudta, hogy lényegében egy átveréshez asszisztál majd. (Hogy cinkostárs-e egy szakértő, rendszeresen felmerül az áldokumentumfilmek kapcsán, a Netflix Cunk on Earth című, nagysikerű sorozatában is ez a kérdés foglalkoztatta leginkább a nézőket). A rendező szerint azonban a film kedvéért nem kellett Rainer M.-nek valótlanságokat állítania, elég volt a tőle elhangzó monológokat ügyesen összevágni az archív felvételekkel, és azokkal a “visszaemlékezésekkel”, amelyeket a színészek mondtak fel.

Halmos Ádám nemzetközi példákat is hozott arra a technikára, amikor egy sokak szemében hiteles megszólaló adja el valódiként az áldokumentumfilmet. A Nemzeti Trip hez mintaként szolgáló Houston, van egy kis gondunk című filmben, amely a nem létező jugoszláv űrprogramot mutatja be, például Slavoj Žižek szlovén sztárfilozófus tölti be a hiteles megszólaló szerepét.

De hasonló módon járt el egy a magyar filmhez témában is közel álló szovjet televíziós műsor is. A Gorbacsov-korszak utolsó éveiben a leningrádi televízióban sugárzott beszélgetésen egy tudósnak beállított, roskadozó könyvespolc elé ültetett személy érvelt amellett, hogy a Nagy Októberi Szocialista Forradalmat Lenin hallucinogén gombák hatására vezényelte le, majd maga is gombává vált. A bejátszás hitelességéhez itt is hozzájárult a latin kifejezésekkel tarkított szakértői nyelv, a laikusok számára bonyolultnak tűnő, valójában érvelési hibákkal teli levezetés, és nagy presztízsű tudományos intézetek gyakori említése.

Az ‘56-os forradalomról számos korabeli tudósítás és mozgóképes felvétel maradt fenn, ezek egy részét a filmhíradók profi stábjai késztették, de számos amatőr felvétel is megörökítette az eseményeket. Kádár parlamenti felszólalásai, újságkivágások, régi infografikák és térképek mellett ezekből az anyagokból is kerültek be képsorok a filmbe. A rendező szerint kezükre játszott a televíziós közvetítések akkortájt megújuló látványvilága is: a magyar televízió az 1957. május 1-i felvonulást már színesben közvetítette, ez pedig hangulatában is jól illeszkedett az általuk elmesélt kollektív LSD-tripről szóló történethez.

Ahhoz azonban, hogy a nézők számára hihetőnek tűnjön a Fővárosi Vízművek által végrehajtott mesterterv, több dokumentumba is bele kellett nyúlniuk a film készítőinek.

A Nemzeti trip ben például átszerkesztett címlapképpel szerepel a szocializmus tudományos ismeretterjesztő magazinja, az Élet és Tudomány cikke , amely eredetileg a budapesti vízellátás történetét mutatta be. A vászonról az épületgépészeti rajz helyett az LSD-t adagoló vegyész, Piszlauer Kálmán arcképe néz ránk vissza, amint ismerteti találmányát, egy új “fertőtlenítőszert”. Ez volt a filmrendezők ötlete arra, a korabeli propagandasajtó milyen fedősztorival álljon elő az igazság helyett.

Balra az eredeti cikk az Élet és Tudomány 1947. november 7-i számából (forrás: OSZK), jobbra a filmben bemutatott, hamisított változat

A bős-nagymarosi vízlépcső megépítését kísérő tüntetés felvételei szintén kreatív felhasználásra adtak alkalmat. A késő Kádár-kor egyik legnagyobb vizes eseményének számító 1988-as demonstráción felvonultatott transzparensek – mint a “Tiszta vizet a pohárba” vagy a “Döntsük meg a víz-rendszert” – a filmben úgy jelennek meg, mintha az LSD-vel fertőzött vízzel szállnának szembe.

Ahogy a fenti trükkök is világossá teszik,

az áldokumentumfilm mindvégig azt kívánja nézőjétől, hogy résen legyen.

A Nemzeti Trip tulajdonképpen már az első filmkockától fokozottan igényli ezt a figyelmet. A film ugyanis egy Marcus Aurelius-idézettel indít, miszerint:

“Minden, amit hallunk, vélemény, nem tény,
És minden, amit látunk, nézőpont, nem a valóság.

De ha jobban utánanézünk , kiderül, ezeknek a soroknak nem sok köze van a filozófuscsászár híres Elmélkedéseihez . Alacsony hitelességű Instagram-oldalak terjesztik, ráadásul nem is Marcus Aurelius, hanem névrokona, Marcus Aurelius Antoninus arcképével.

Halmos szerint az áldokumentumfilm ugyan elhiteti a nézővel, hogy amit lát, az valós, de az átverés végül mindig lelepleződik, a néző pedig ráébredhet, nem szabad mindent elfogadnia, amit elé tesznek. Halmos szerint ez teszi a műfajban készült filmeket az álhírek egyik hatásos ellenszerévé. Az áldokumentumfilm a rendező szerint azért más, mint a propaganda, mert nem csak a saját verzióját adja elő egy eseményről. Posztmodern műfajként nyitva hagyja a lehetőséget az alternatív értelmezések felfedezésére. Azt állítja: akár így is történhetett . Halmos így állt a saját filmjéhez is:

“Az LSD-s sztori egy kísérlet volt, amiről azt gondoltam, senki se fogja elhinni, így majd mindenki saját magyarázatot kezd keresni”- mondta. Aztán kiderült, “nem lehet olyan hülyeséget kitalálni, amit az ember ne hinne el, ha a történet megfelelő köntösbe van öltöztetve”

– tette hozzá.

Volt, akinek az se segített, hogy elmondták, a Nemzeti trip nem egy igazi dokumentumfilm, hiába telt el már három év a bemutatása óta. “Sokszor nehéz elismerni, ha valamiben tévedünk, és ha lebukunk, inkább ragaszkodunk a saját hülyeségünkhöz”, magyarázta a jelenséget a filmrendező.

A címlapkép illusztráció, egy lvivi diáklányról készült portré (1968. május 1.) FaceApp-al módosított verziója